Az úgy volt, hogy végeztél a suliban. Alig vártam mindig, hogy négy óra legyen, és lekísérjen a tanító. Megláttál, és… semmi. Nem szaladt fülig a szád, nem rohantál kitárt karokkal, hogy: “anyukám” vagy hasonlók. Csak vánszorogtál felém fáradtan. Hátadon a nehéz sulitáska, egyik kezedben a pulóvered, másikban a tornacucc, és mellém érve rögtön nyafogásba kezdtél.
Elsős voltál csak. Akkor szakadt rád a “gyerekkori felnőttség” minden nyűge hirtelen, az iskolával.
Eszembe jutott, milyen volt, mikor az óvodába mentem eléd. Mindegy, miben voltál éppen: homoktorta-készítés, hintázás, bújócskázás… ha megláttál, rohantál, és kiabáltad torkodszakadtából: anyaaa!
Imádtam ezeket a pillanatokat.
Aztán persze eljött az is, amikor benéztem a csoportszobába, te felnéztél, és csak egy grimaszt vágtál: jaj, anya, miért jöttél korábban, hát még játszunk!
És én hajszál híján tényleg elszégyelltem magam, hogy hát milyen érzéketlen is vagyok, hogy megzavarlak a fontos hivatásodban. Nem esett rosszul, mert azt jelentette, hogy jól érzed magad ott.
Szóval előfordult korábban is, hogy már nem a régi, pár éved sóvárgásával vártál rám, és nem az volt életed boldogsága, ha megjelentem. Nem baj. Ez jelentette azt, hogy kezdesz önálló személy lenni, elszakadni tőlem, kezdenek saját “ügyeid”, hangulataid, más irányú vágyaid lenni.
De ez most valahogy más. Ez, ami jó pár hónapja tart. Most, mikor ezeket a sorokat írom, épp ülsz a szobádban (de bármikor írnám, ugyanaz történne, hiszen mindig a szobádban ülsz). Már nincs nyitva az ajtód, már akkurátusan bezárod magad után. Ugyan hétvége van, de ma még nem láttalak. Tudom, három óra körül majd megjelensz, talán lesz egy ‘szia anya’ is, de a hűtőszekrény jobban fog érdekelni. “Mi van enni?” – kérded majd, és én nem kezdek megint bele, hogy miért nem jöttél le ebédelni velünk, miért aludtál délig, miért nem raktad ki legalább a szennyest, és hasonló. Elfogadtam, így működsz. Még megérteni is próbálom. Azért, mert tinédzser lettél, kamasz.
Tudod, volt idő, amikor a te életedet is éltem, nem csak a sajátodat. Minden percedről tudtam, hogy mi történik benne. Hogy most épp dugónyomdázol, mert rajzórára parafadugót kért a tanítónő, hogy most épp beáll érted a busz, és visznek úszásra, hogy most épp hisztizel, mert a hajszárító nem szárítja elég gyorsan a hajad, és most cseréled el épp az uzsonnára adott almát egy tejszeletre.
Tudtam, melyik cipőd, sálad van rajtad, mert mindent én adtam rád reggel.
Azt is tudtam, melyiket fogod aznap is a suliban felejteni.
De most nem tudok rólad semmit.
Félszavakból próbálom kihámozni, hogy mi is történik veled a már nem velem élt életedben. Hogy ki az a Hanna, aki mostanában jó fej, és ki az a Csenge, aki meg nagyon hülye. Hogy kicsoda Bálint, akiről állítólag már a múltkor is mondtad, pedig dehogy mondtad. Hogy mi van akkor a Balázzsal, ő hova lett. Hogy fogalmad sincs, hogy milyen óráid lesznek holnap, mikorra kell a ppt, és hányra kell az edzésre érni, azon már túltettem magam. A te dolgaid, majd te intézed. Ha elkésel, ha elfelejted, és ezért rossz lesz neked, akkor majd másként csinálod.
De azért arra kíváncsi lennék, hogy hogy vagy. Hogy mik járnak a fejedben. Hogy jól érzed-e magad. Hogy mit tervezel. Hogy tervezel-e bármit. Nemsokára érettségi, de ha megkérdem, mi lesz utána, csak hümmögsz. Jó esetben mesélsz egy ismerősödről, aki sok pénzt keresett valami gyanús munkával valami gyanús helyen, és hogy majd te is azt fogod csinálni. Hát jó. Legalább akarsz valamit. Mert mostanában inkább mintha csak lézengenél.
- Kapcsolódó: Így cseperedik felnőtté egy kislány
Persze nem igaz, hogy semmi nem érdekel, mert azt látom, hogy a barátok jelentik a mindent, meg persze a velük való csetelés. Nem érdekes, hogy egész délelőtt együtt vagytok a suliban, mert a táskádat csak ledobod az előszobában, és már rohansz fel, hogy végre egyedül légy a mobiloddal. Mármint nem egyedül, csak nem velünk. Mert ránk – úgy látom – már egyáltalán nincs szükséged. Arra igen, hogy főzzünk, meg mossunk rád, meg azért néha, amikor megnyílsz, legyen kire önteni a szót. Kizárólag, amikor te akarsz beszélgetni, és kizárólag egyoldalúan. Mert tanácsokra például baromira nincs szükséged, neked elég, ha meghallgatlak.
Természetesen meghallgatlak, de szeretném, ha eljönne majd az idő, amikor te is meghallgatsz engem. Amikor kicsit jobban értjük majd, mi zajlik a másikban. Amikor látom, hogy nem csak engem érdekel egy kicsit több is a jövődből, mint a következő egy perc, és a ‘ki ír rám’ vagy a ‘mit dob fel a TikTok’.
Tudom, hogy jó gyerek vagy te, sőt, biztosan benned él az a gyerek is, aki futott felém annak idején. Talán nem felejted el azt az érzést, amikor én jelentettem neked a világot. Nem azért, hogy én fontos legyek, hanem hogy tudd, mindig lesz veled valaki, amikor majd szükséged lesz rá. Mert ugye lesz olyan? Ugye lesz még szükséged rám, ha túljutunk ezen itt, ha nem is együtt, de egymás mellett élve ebben a néha túl nagy, néha túl csendes házban? Ahova születtél, ahol kicsiként nevelkedtél, és ahol most éppen kamaszodsz – nélkülem.
Kapcsolódó cikkek
