Kertész András – fotó: Tarnavölgyi Zoltán
Ma ismét Dávid nap van. Úgy jött ki a lépés, hogy neki szünete van, nekem pedig egy pici időm arra, hogy együtt legyünk. Szeretetteli várakozással néztem a szerda elé, gondoltam, hasonló lesz, mint régen. Még csak dél van, de már most megállapíthatjuk, hogy remek napunk van együtt, amelyet – ahogy szokásos – a felismerések tarkítanak.
Ne dolgoz a gyerek mellett! Nem szabad, nem lehet még egy hatéves mellett sem dolgozni. Annak idején, amikor másfél éves volt, könnyebb volt nem dolgozni. Egy hat és fél éves már olyan nagy, hogy azt gondolhatná az ember, simán belefér, hogy megír egy e-mailt, végig gondol egy üzleti problémát, beszél a kollégáival.
Á, dehogy.
Folyamatos figyelem kell neki is, be nem áll a szája. Játszani kell, még és még, a reggelit se tudod megenni, még a reggeli gyógyszered is ott marad a lekváros kenyér mellett a tányéron.
…bocs, most mennem kell, ennyit sikerült a kosárlabda-pálya szélén leírnom… Igen, megyek… igen, leszek rendőr a biciklipályán, igen, ott is vagyok… nemsokára visszatérek…
Ebéd az étteremben. A kedvenc helyünkre mentünk.
Nagyon komoly kihívás szülőként, hogy az étteremben a gyerekek rendesen viselkedjenek. Már előre idegeskedünk, hogy mi lesz, ha hisztiznek, nem eszik meg a drága ételt, zavarják a szomszéd asztalnál ülőket, követelik a telefonunkat…
Nem ők a hibásak ezért. Rajtunk múlik. Ez is.
Elkezdtem rajzolni a gyereksarokban talált kifestő üres oldalára, és pár perc után jött ő is. Mellém ült, nézte, ahogy “alkotok”. Majd fogott egy papírt, és ezután tizenöt percig együtt rajzoltuk azt, ami előttünk volt az ablakban. Beszéltünk színekről, arányokról, térlátásról, alkotásról, és szerettük egymást. Így is lehet.
Ebéd után irány a régi játszótér! Keressük az emlékeket, keressük a kapcsolódást, hogyan lehetne használni a régi játékokat, amelyek két-három éves gyerekeknek készültek. Időutazás mindkettőnknek. Mr. D meséli azt, amikor Tűzoltó Sam-ként először csúszott le a rúdon, én pedig elrévedek a homokozó felé, ahol annyi homoksütit ettem, és amelyiknek a szélén ülve döbbentem rá, hogy a jelenben kell lenni, mert a jelenben van a boldogság.
Lassan vége a Dávid-szerdának, de bennem ott motoszkál a kérdés: miért szeretünk a gyermekkorunk színhelyeire visszatérni? Akárhány évesek is vagyunk, ha visszamegyünk oda, ahol gyerekek voltunk, eltölt valami végtelen jó érzés, jönnek a kedves emlékek. De miért jó érzés, és miért kedves emlékek?
Azt hiszem ez a minőségi kapcsolódás csodája. Nagyon magas minőségű személyes kapcsolódás és jelenlét van a játszótéren szülő és gyerek, gyerek és gyerek között. Olyan figyelmet kap a kicsi, a szülőnek úgy sikerül jelen lennie (ha sikerül), ahogyan kevés más életszakaszban történik meg. Talán a szerelem még ilyen, amikor ekkora figyelem van felnőtt és felnőtt között. De az állítólag elmúlik.
Mi együtt voltunk, kapcsolódtunk, szerettük egymást. Úgy tűnik, megy ez még nekünk. Igaz, Mr. D?
Nyitóképünk illusztráció.
Kapcsolódó cikkek
