Lehet-e még értékre nevelni a gyereket?

Lehet-e még értékre nevelni a gyereket? – Vekerdy válaszol

A múltkor a kisunokám elesett, felsértette a térdét, vigasztalanul bömbölt, ellökdöste az anyját, aki le akarta mosni a sebet, és amikor én rászóltam a majdnem hatéves fiúgyerekre, hogy “ne legyél már olyan anyámasszony katonája”, akkor a lányom rám szólt, hogy ne mondjak már ilyeneket, elég baj neki, hogy elesett… Lehet, hogy igaza van? – kérdezi egy nagypapa. Majd így folytatja: Végül is sikerült neki megvigasztalnia a gyereket és kezelni a sebet, de ebből világosan láttam, hogy az ő szemükben a férfias magatartás, a fájdalom tűrése például nem érték. Mi még, amikor indiánost játszottunk, parazsat próbáltunk a kezünkbe venni, hogy bizonyítsuk “hősiességünket”, hogy jó harcosok vagyunk. Tudom, ma már csak körberöhögik, aki netán a tisztaságról, lelki értelemben is, vagy esetleg éppenséggel a szüzességről beszél! Már annak idején hallottam a lányom barátnőitől, hogy ó, azon jobb minél hamarabb túl lenni, nem kell őrizgetni. Aztán jönnek a házasságok, és felbomlanak. És ott maradnak a gyerekek, félárván.

Én még arról is tanultam, olvasmányok szóltak erről, hogy aki egyszer majd parancsolni akar, annak előbb meg kell tanulnia engedelmeskedni. De az egyik fiamat már azért csúfolták az iskolában, mert olyan jó fiú, mindent megtesz, mindent megtanul, amit a tanár kér tőle, egyszóval: stréber. Hát nem egy kifordított világ ez? Mi ezeknek a gyerekeknek az érték? Ha valaki nem teszi meg, amit kér a tanár, ha valaki nem tanulja meg, ami fel van adva?

Én úgy látom, mintha az volna egy értékmérő, hogy ki tud többet inni, ki gyújt rá korábban, a többiről nem is beszélve. És, hogy kinek, milyen cucca van. Ezzel aztán vissza is kanyarodtunk a pénzhez. Kíváncsi volnék, hogy mindez csak nálunk van így, meg persze talán Amerikában, de vajon a mindig olyan szorgalmas és fegyelmezett németeknél mi a helyzet?

Mi az érték? Vekerdy Tamás válaszol

A német Fritz Bohnsack az 1996-ban megjelent Szociális nevelés a szociális bomlás idején című gyűjteményes kötetben arról ír, hogy Németországban mélyre hatoló változás következett be az általánosan elismert értékekre vonatkozó képzetekben.Míg régebben a fegyelem, az engedelmesség, az alárendeltség elfogadása, a kötelességteljesítés, a pontosság, a lemondás a közjó érdekében, a hűség, a szerénység, és hasonló ideálok – a felsorolást még hosszan lehetne folytatni – voltak a mértékadóak, addig most ezeknek a helyébe egészen új értékek léptek. A régieket “kötelesség-és elfogadásértékeknek” nevezik a német szociológusok, az újakat “önkibontakoztatás-értékeknek“. Ezekből is soroljuk fel a legfontosabbakat: kötetlenség, kreativitás, spontaneitás, élvezet, a spontán szükségletek kiélése, önmegvalósítás.Természetesen vannak, akik ezeket nem fogadják el értékeknek – de a társadalom zöme mégis ezek szerint él és ítél, mondja Bohnsack, a lefolytatott vizsgálatok alapján. Korunkban a probléma megkerülhetetlenségét jelzi – mondják a német kutatók -, hogy még egy olyan hagyományosan értékeiben konzervatív intézmény is, mint a katolikus egyház, jelentős fordulatot tesz a második vatikáni zsinaton, amikor híveinek lelkiismereti szabadságát előbbre helyezi, mint a dogma iránti elkötelezettségét.Igen, változásban élünk, az értékek változásában, és ez jelentősen befolyásolja a társadalom, és azon belül is elsősorban a fiatalok életét. Megszűnt, érvényét vesztette a parancsszerű, külső vezérlés, és úgy tűnik, egy olyan korszakba léptünk, amikor, mint a költő mondja: “Az én vezérem, bensőmből vezérel!” (József Attila: Levegőt!). A huszadik században minden kísérlet arra, hogy külső vezéreket kövessünk, rettenetes, gyilkos kudarccal végződött.Mi következik mindebből gyerekeink nevelésében? Elsősorban az, hogy csak olyan értékeket tudunk közvetíteni, amilyenekben magunk is hiszünk, illetve amelyek szerint magunk is élünk. Általában nem tudatosítjuk magunkban “értékrendünket”, ez inkább csak egy érzület bennünk, de ebből az érzületből kiindulva cselekszünk – szólunk rá a nagypapára, hogy ne nevezze “anyámasszony katonájának” a még nem egészen hatéves, éppen most megsebesült, síró gyereket.Persze nehéz átmeneti korban élni, amikor a régi, külső “vezérlés” már nem, és az új, belső esetleg még nem működik. De vajon a német fegyelem és engedelmesség – valamint pontosság és kötelességteljesítés – erényei olyan sok jót hoztak a huszadik századi Európának? És mennyire volt tiszta az a “tiszta kor”, amikor a fiúk eljegyzett mennyasszonyuk mellől a bordélyházba jártak, viszont sok lány alapelve az volt, hogy “mindent, csak azt nem!”, az úgynevezett szüzesség megőrzése érdekében?Mondják, “posztmodern” korunknak – mások szerint már ezen is túljutottunk – fontos és kreatív filozófiai jelszava az “anything goes”, amit talán úgy lehetne magyarra fordítani, hogy “bármi mehet”, minden lehetséges…Ebben a megnyílt világban, a szabad utazás és az információáramlás valódi szabadsága valóra váltja a nagy pedagógus, Comenius álmát, amit ő így fejezett ki: omnia omnes omnio, vagyis mindenkinek mindenről mindent – nincsenek, nem lehetnek többé képmutatóan vagy haszonlesően leplezett titkok.Mindez persze bizonytalanságot, nemegyszer kétségbeesést és konfliktusokat hoz az életünkbe, esetleg a hisztéria vagy az agresszió kirobbanásait, majd pedig kapkodást, hogy hol találhatnánk mégis biztonságot, valamiféle külső szabályozásban, ideológiában, fundamentalista hitben. Úgyhogy a veszély valóságos, amit a nagyapák éreznek, csak talán a megoldás nem az elvesztett, elhalt értékrendekben keresendő, hanem valahol az általunk közösen létrehozott jövőben.(És a pénz? Hát igen, ha ez az egyetlen értékmérő, nagy baj van, többek között azért, mert elveszi a szabadságunkat és rongálja személyiségünket. Míg másfelől: a pénz az, ami szabadságot ad; a rabszolga teste és élete uráé, a jobbágy lelke és javai vannak alávetettségben; de a pénzzel megteremtett gazdasági összefüggések kiváltanak minket ezekből a rabságokból…)Próbáljuk arra is keresni a választ, lehet-e (és ha igen, hogyan) “értékekre nevelni”? Az már szóba került: nem nevelhetünk másféle értékekre, mint amelyek szerint magunk is élünk. (Mert ez hatástalan lesz.) Tehát nem az a kérdés, hogy mit mondunk vagy “hiszünk”, ideológiákhoz kapcsolódva, hanem hogy kik vagyunk (kivé lettünk életünk során), hogyan élünk… És ebben sajnos, titkolt vágyaink, fel nem dolgozott ösztöneink, düheink is benne vannak, és érvényre jutnak – beszéljünk még oly szépen, esetleg képmutatóan, szükség szerint.A kisgyerek (sőt: már a magzat) számára a legfontosabb “érték” elemi szükségleteinek kielégítése, a testi-lelki biztonság megadása, amit a kommunikáció, a másik emberrel (a szülővel, az anyával, a gondozóval) való kapcsolatba lépés, és e kapcsolat állandó fenntartása tesz lehetővé. Az anya szól a gyerekhez, a magzati kor szívhangjától kezdve…Ismerjük azokat a kísérleteket, melyekben az éhes csecsemő egy időre elnyugszik, ha az anya szívhangjához közelítő ritmusú és frekvenciájú szívdobogást játszunk neki magnetofonon. És minél jobban közelít ez a szívdobogás az anyai szív hanghoz, annál hosszabb időre, annál békésebben nyugszik el – a fennálló testi szükségletek ellenére.Azt is tudjuk, hogy az a gyerek, az az újszülött, akihez beszélnek, gyorsabban nő és hízik, mint az, amelyik ugyanannyi emberi hangot hall, de csak a felnőttek, a gondozónők egymással való beszélgetését. (Nagy tömegen végzett “árvaházi” kísérletek.)A későbbi sikeres érték-szocializációnak, a személyes értékrend kidolgozásának ez a korai, testi és lelki biztonságot adó kapcsolat az alapja. Ebben fejlődik ki az érzelmi igényesség – a gyerek megtanul személyes érzelmet kapni és adni -, és ez megvédi a későbbi személytelen sodródástól is. A személyesség – az őszinteség – elemi fokon megtapasztalt értékké válik.A következő lépcsőben az a kérdés, hogy ez a biztonságot adó szülő képes-e az “elengedés”-re is? Amikor a dackorszakok következnek – legyen ez az első, a két-három év körül bekövetkező, vagy a későbbi, a kamaszkori -, tud-e a biztonság mellé szabadságot is adni a gyereknek, akiben ilyenkor megerősödik az “én vagyok”, “én akarom” érzése. (Reméljük, ma már senki nem mondja, hogy “nincs ilyen, hogy akarom, csak azt mondhatod, hogy szeretném…”)Nem is könnyű megvalósítani ezt a kétirányú mozgást: tartani és elengedni egyszerre – mint a jó tréner, aki már nem fogja a tornászt, de azért ott áll, hogy elkapja, ha zuhanna…A következő kérdés, hogy a gyerek környezetében élő felnőttek kongruensek-e, azaz azonosak-e önmagukkal, azt mondják-e, amit gondolnak és éreznek, és így egyértelműen követhető mintát adnak a számtalan antennájával a világot öntudatlanul figyelő és felfogó gyerek számára? (Vagy netalán hazudnak, mást mondanak, mint amit gondolnak és éreznek, nemcsak megzavarva, hanem mentálisan betegítve is ezzel a gyereket?)Ha ez mind rendben van, megtörtént a személyes értékrend kiépítésének megalapozása.Most már jöhet akár a verbális, szóbeli értékközvetítés is! Természetesen nem prédikációkban – “legyél jó gyerek” stb. -, mert ez mind (és mindig) falra hányt borsó… De például, a mindennapos mesemondásban!A mese képei, rohanó cselekménye, mellyel a gyerek azonosul, értéket közvetítenek! Például: a szolidaritás értékét. A legkisebb királyfi, aki gubancos gebén kocog remek paripákon elvágtató bátyjai után, hogy ő is megpróbálja kiszabadítani a tündér királykisasszonyt, meghallja a nyöszörgést a bozótból, de nemcsak meghallja, hanem meg is áll, be is mászik a tüskék közé, és segít a tüskékbe gubancolódott medvén. És persze majd a medve is segíteni fog rajta, ha ő bajba jut.Ezt természetesen nem kell elmondanunk, erkölcsi tanulságként kiderül a cselekményből, és a klinikai vizsgálatok tanúsága szerint, évekre, évtizedekre ható nyomokat hagy az értékfelfogásban, a gondolkodásban. (A gebéről természetesen kiderül, hogy táltos, pláne, ha parázzsal etetjük!)Soha ne felejtsük el, hogy nem lehet általában, és nem lehet direkt módon “az értékekre” szocializálni, nevelni (“mondj igazat”; “légy közösségi lény”). Ez mindig sikertelen lesz. Ismernünk kell, szakszerűen azt az útvonalat, melyet a gyerek fejlődése során az értékek megközelítésében is befut. Azt kell lehetővé tennünk számára, hogy ezt az utat az életkorából is fakadó testi-lelki szükségleteit kielégítve, ráérősen bejárhassa.Erről szól a következő példa.A gyerekek először, úgy ötéves koruk körül, azt értik meg, hogy a felnőtt világ – és ennek nyomán a saját lelkiismeret – az igazságot “jutalmazza” (és nem bünteti!). Nem jó – mert “egyedül hagy”, szorongást kelt – a szeretett felnőttnek hazudni.(Ne feledjük, a nagy svájci orvos-pszichológus-pedagógus, Edouard Claparede gyerek és felnőtt viszonyáról szóló kegyetlen mondását: “Mindig az a gazember, akinek hazudnak!” – ugyanis ő olyan, hogy nem lehet neki megmondani az igazat, mert akkor bosszút áll, félni kell tőle…)Később azonban, úgy a kilenc-tíz-tizenegyedik életév körül, a barátságok klasszikus korában – ha ugyan vannak még személyes barátságok a képernyők korszakában -, a gyerekekben az a meg győződés alakul ki, hogy elsősorban egymásnak nem szabad hazudni, a felnőttnek, ha muszáj, lehet, közös érdekeink védelmében. (Betyárbecsület!)Ha a felnőtt a betyárbecsületet üldözi, akkor a gyerek, morális fejlődésének – életkorához szabott érték-tudatának – természetes, a további fejlődés szempontjából hasznos, elengedhetetlen formáját veszi üldözőbe, gátolva ezzel a további természetes fejlődést, kibontakozást.A kamaszkorral azután belépünk az eltérő értékek, értékrendek közötti, belső és külső konfliktusok világába. Ez az út már a különböző zökkenőkkel teli felnőttkor felé vezet.A nagyapa a levelében azt panaszolta, hogy egyik fiát azért csúfolták az iskolában, mert “olyan jó fiú” volt, mindent megtett, mindent megtanult, amit a tanár kért tőle, egyszóval “stréber” volt, írta a nagyapa, és azt kérdezte, hogy nem kifordított világ-e ez, ha a kötelességtudás és kötelességteljesítés nem érték, sőt csúfolnivaló.Igen, ez már a kamaszkor felé haladva, a kialakuló belső és külső konfliktusok világa. Jó tanulónak lenni a tanárok, az iskola, a “társadalom”, és nemegyszer a szülők szemében – vitathatatlan érték, ugyanakkor az osztálytársak szemében esetleg csúfolnivaló – irigységből? savanyú a szőlő? -; illetve: kettősen gondolkoznak róla, és azon is sok múlik, hogy a jó tanuló “hogy csinálja”. Karinthy Tanár úr kérem-ében nagyszerű leírását találjuk ennek a problémának.A jó tanuló felel.”Steinmann felel. Ez különleges, ünnepélyes pillanat. A tanár sokáig nézte a noteszt, halálos feszültség remeg az Osztály felett. Mikor később a francia Rémuralom történetét olvastam, mikor a Conciergerie foglyai közül előszólítják a halálraítélteket: mindig így tudtam csak elképzelni. … Steinmann! – mondja a tanár egész halkan és kivételesen. Nehéz, felszabadult sóhaj. Kivételes, ünnepélyes hangulat. … Maga a tanár is ünnepélyes. … – Hát – mondja a tanár, és elgondolkodva húzza a szót – majd valami érdekes példát veszünk…A jó tanuló udvariasan és végtelen megértéssel köhög. Természetesen, valami érdekes példát, az érdekes helyzetnek megfelelőt. Most úgy néz a tanárra, komolyan és melegen, mint egy szép grófnő, akinek egy gróf megkérte a kezét, és mielőtt válaszolna megértéssel és rokonszenvvel mélyen a gróf szemébe néz, jól tudva, hogy e tekintet elbűvöli a grófot, s a gróf remegő boldogsággal sejti, hogy a válasz kedvező lesz. Vegyünk egy kúpot… – mondja a gróf.- Egy kúpot – mondja Steinmann, a grófnő. De már ezt is úgy tudja mondani ez a Steinmann, annyi megértéssel, olyan okosan: csak ő tudja, mennyire kúp az, amit veszünk.”És így tovább… A tanár és Steinmann két rokon lélek, szavaikat már senki nem érti, “itt előttünk egyesülnek a differenciál egyenletek éteri légkörében.” Aztán hallunk még egy diszkrét és gúnyos mosolyról, amikor a következő felelő marhaságot mond és Steinmann, a grófnő, lopva keresi a tanár tekintetét…Ezt a fejezetet a könyvben rögtön A rossz tanuló felel fejezete követi, és a kettő együtt pontos képet ad arról., hogy mit éreznek a gyerekek az iskolával és az érthetetlen tantárgyakkal való mindennapos küzdelmükben azok iránt, akiknek ez nem küzdelem, nem napi megalázás, mit éreznek az iskolától elvárt jó magatartással és jó tanulással szemben… De ez soha nem egyértelmű! A tudásnak – személytől függően! – becsülete is van, lehet. Ám ahogy a kamaszkor felé haladunk, és sajátos különbségek alakulnak ki a gyerekek és csoportjaik között is, egyre fontosabbá válik az alkura való képesség, a különböző és soha nem egészen egyértelmű értékek közötti egyeztetés.Annak a felismerése, hogy ugyanaz a dolog több oldalról, több szempontból is megközelíthető, és mindegyik megközelítésnek egyformán lehet igaza is, és tévedése is! Ahol nincs lehetőség az egyeztetésre – mondják a kutatók -, ott nem indul meg a sikeres értékszocializáció. Ebben a folyamatban a személyesség – például egy tanár személyes, és nem az intézeti rutinból fakadó állásfoglalása, amelyik személyesen a gyereknek szól – az egyik döntő hitelforrás.És ugyanakkor azt is tudjuk, hogy ez a személyesség az agresszió leghatékonyabb oldószere. (Erre a jeles etológus, Konrad Lorenz mutatott rá már jó két évtizeddel ezelőtt, vizsgálatai nyomán.) Lehet, hogy iskoláinkban kevés a személyes elem?A kamaszkor nemegyszer eredeti, a szokványostól eltérő viselkedésformákat hoz magával, melyekben megerősödik a kreativitás és felbukkan a humor. Ezeket a tulajdonságokat a kortárs csoportok egyértelműen értéknek tekintik, de előfordulhat – és sajnos, elő is fordul -, hogy az iskola reakciója az eredetiségre talán csak ennyi: – Fiam, te nem vagy normális! – vagy éppenséggel: – Ne eredetieskedj!A kreativitás – mely nemegyszer a “lusta merengés” álarcában jelentkezik – könnyen kiválthatja a “Ne bámészkodj!”, “Ne lazsálj!” kitételeket. Az éles és ítélkező humort pedig – különösen, ha nyilai minket érintenek – szemtelenségnek érezhetjük.A személyes beszélgetések – melyek őszinték, s melyekben a tanár nem érzi úgy, hogy tekintélyét kell őriznie – nagyszerűen oldhatják ezeket az “érték-konfliktusokat.”A kutatók már harmadik évtizede követik nyomon az ifjúság körében az értékekkel kapcsolatos szemléletváltást. Ez ugyan némi ingadozást mutat, mintha az inga kilengését az egyik oldal felé a másik oldal felé induló lendület követné, de mégis elmondható, hogy a 70-es évek során jelentős változás következett be. A szerzésvággyal szemben az életvágy érvényesült, a szigorú munkamorállal szemben az életöröm igénye, a birtoklással szemben a létezés átélése.Az anyagi gyarapodás értékének helyébe az emberi személyiség értéke lépett, és a kíméletlen versenyt az emberi együttlét igénye, az emberi közösség fontossága váltotta fel. (Ugyanakkor: a posztszocialista államokban mindez csak részlegesen, vagy nem mutatkozott meg.)További olvasói kérdések és válaszok Vekerdy Tamástól A szülő kérdez, a pszichológus válaszol 2. c. könyvben.Kapcsolódó cikkeink: