Az első kisbabánk tizenkét hetes volt, amikor elment.
A kislányom, Zília augusztus 21-én született. Huszonnyolc hetes terhes volt a felségem, amikor kísértem a buszhoz, és mondta, hogy valami nem jó. Nyugtatgattam, nem lesz semmi baj. Később a munkából hívott, hogy folyik a magzatvíz, be kell mennie a kórházba. Utólag azt mondták, hogy valószínű, hogy kólifertőzés okozta a bajt.
Bent feküdt három napot, a babának tüdőérlelőt adtak, minden nap egyet. Próbálták minél tovább bent tartani.
Nem voltam nyugodt. Minden nap bementem, a harmadikon mondták, hogy megindítják a szülést. Ott voltam vele, amíg előkészítették a műtétre. Majd kisvártatva látom, hogy a nővér hoz ki egy halom véres szennyest. Emlékszem, azon gondolkodtam, milyen furcsa, hogy ezt műtét közben hordják ki. Letette, kiszedte belőle a gyereket, rátette a mérlegre. 980 gramm, 33 centi. Úgy nézett ki, mint egy kis viaszbaba.
A nővér megmérte, megtörölte, becsomagolta, majd szó szerint futott fel vele a lépcsőn a PIC-re. Tudod, milyen az, amikor látsz egy újszülöttet, ugye? Ott a nyák, össze van nyomva az arca, a teste. Itt is ez volt, csak negyedakkorában. Brutális volt.
Miután betették az inkubátorba, felmehettem hozzá. Készítettem képeket és videót, hogy lássa a feleségem is, hogy minden rendben van. De nagyon keveset fogott fel az egészből a nyugtató és az érzéstelenítő hatására.
Ötvenöt nap
A kislányom burokban született, ami szerintem nagyon menő, kivételes. Azt mondta az orvos, hogy a szülész-nőgyógyászok pályafutása során egy-két ilyen alkalom van… Végül ötvenöt napot voltak kórházban. Ebből negyvennyolcat a PIC-en, utána vitték át őket a koraszülött osztályra megfigyelésre. Két hónapig voltam itthon egyedül. Összefolytak a napok. Később, amikor hazajöttek, az volt a fura, hogy nem egyedül vagyok. Onnantól nem volt probléma. De az az ötvenöt nap…
Majdnem minden nap bementem hozzájuk, vittem, ami kell. Időnként légzéstámogatást kapott. Bele sem merek gondolni, hogy viselhetik ezt azok a szülők, ahol például agyvérzése van a gyereknek. Mi ezen is teljesen kikészültünk, és összeteszem a két kezem, hogy mindenféle maradandó következmény nélkül megúsztuk.
A Covid volt a legnagyobb nehézség – akkoriban jött a második hullám. Volt olyan időszak, hogy három hétig nem mehettem be hozzájuk, hiába vagyok az apja. Egyszer kaptam öt percet.
Aztán volt egy hét, amikor mondta, hogy egy hétre mindenképp szeretne hazajönni; testközelből végignézett egy szörnyű tragédiát ott, a kórházban. A főorvos egy hét után azt mondta, hogy vagy visszajön a kórházba, vagy nem mehet be többet, olyan a szabályozás. Vissza kellett mennie.
Elképzelni sem tudom, milyen volt, amit ott átélt. Folyamatosan csipognak a gépek. Ha sípolást hallasz, rögtön az jut eszedbe: vajon kinek a gyereke? Amikor erre kelsz, és nem tudod, mi van, rohannak ki az anyukák, és várják az orvost, hogy mondja már meg, kivel van a baj. Ha megtörténik a borzalom, tartani kell a lelket a másikban úgy, hogy neked is ott van a koraszülött gyereked, ráadásul a férjed nem jöhet be. Mentálisan, fizikálisan teljesen kikészült.
Egy nehéz év
Erre a forgatókönyvre nem számít senki. De ha számítasz is rá, nem tudhatod, hogy pontosan mi jön; nem lehet rá felkészülni. Nem tudod, hogy mivel jár. Nem tudhatod, hogy olyan szerencsés kimenetele lesz a dolognak, mint nálunk, vagy olyan, mint a feleségem szobatársánál. Egy ilyen helyzetben félórákban, órákban méred az időt, mert bármikor lehet bármi. Mindig örülsz, amikor eltelik egy újabb óra gond nélkül, majd még egy, aztán egy nap. Nekünk ebből volt ötvenöt.
Amúgy is elmondhatatlanul nehéz volt az az időszak. Amikor bejött a Covid, vendéglátósként elvesztettem a munkámat, majd amikor kiderült, hogy az előző babánk elment, a következő napon meghalt a nagypapám is. Így kezdődött az év. Utána kiderült, jön a baba, de nekem nem volt munkám. Munkanélküli segélyen éltünk három hónapon keresztül, végül elmentem építkezésre dolgozni.
Életemben nem gondoltam volna, hogy egyszer maltert keverek majd, és tessék, persze gond nélkül kevertem a maltert. Ilyenkor az ember persze nem azon gondolkozik, hogy nincsen kedve cementes zsákot cipelni, egyszerűen nincs más választása.
A családom, a barátaim ott voltak mellettem, de aki nincs benne, az nem tudja, miről szól ez az egész. Közben pedig mindenki úgy van vele, hogy az apa a biztos pont, az erős szikla, a férfiak kemények, mindent kibírnak. Nálam ez úgy nézett ki, hogy nem érdekelt, mit eszem, mit iszom, mikor hova megyek, mikor fürdöm le. Nem gondoltam olyanokra, hogy el kellene mennem fodrászhoz, le kellene vágnom a körmömet. Azon voltam, hogy végre van munkám, de ha jön egy telefon, akkor én mindent leszarok, megyek be a kórházba. Robotüzemmódban voltam, a két hónapnak a felére sem emlékszem. Bárki kérdezte, hogy vagyok, mindig az volt válaszom, hogy „mindegy”. És mindegy is volt, hogy éhes vagyok-e fáj-e a nagylábujjam, a könyököm, a hajam… Ha anyósom nincs, akkor ezt az időszakot nem tudom, hogyan éljük túl. Ő hozott-vitt mindennap, neki nagyon sokat köszönhetek.
Amikor átkerültek a PIC-ről a koraszülöttosztályra, tudtuk, hogy már nincs olyan nagy baj. Az ötvenhatodik napon pedig már otthon volt velünk a babánk. Ott feküdt a kanapén. Ott volt! Mi meg csak néztük.
De otthon is izgultunk. Betettük a matrac alá a légzésfigyelőt, és vettünk egy párásító szerkezetet, aminek ugyancsak sípoló hangja van. Sosem felejtem el, kint aludtunk a nappaliban, amikor elkezdett sípolni a párásító, mert kifogyott belőle a víz. Kirúgtam magam alól a matracot éjjel, annyira megijedtem. Hallgattuk, néztük, hogy lélegzik-e még. Főleg a feleségemnek állt rá akkorra ezekre a sípoló hangokra a füle, hiszen bent állandóan ezeket hallgatta. Az első gyereknél minden szülő izgul, de mi extrém módon, állandóan azt figyeltük, hogy evett-e, ivott-e, bukott-e, kakilt-e….
Önhibáztatás? Persze. Ő azt állította, azért lett koraszülött a baba, mert az egész terhesség alatt megivott összesen két deci bort. Mondtam neki, hogy ezt ugye nem gondolja komolyan. Én felülírtam magamban ezt, de neki sokkal nehezebb volt.
Ma már ritkán jut eszembe az az ötvenöt nap. Elraktároztam nagyon mélyen, és próbálok nem visszagondolni.
Életrevalók
Zília jól van. Sőt, olyan, mint egy vad ló, akinek nem lehet parancsolni, sőt bármire megkérni sem nagyon. Ennek a kisebbik issza meg a levét – mert azóta született még egy gyerekünk, normálisan, a harmincnyolcadik hétre –, kezd is hasonlítani rá… Mindketten úgy tudnak ordítani, hogy arra nincsenek szavak. Mondtam is nemrég Zíliának, hogy „amikor kaptad a tüdőérlelőt, ezért imádkoztam, hogy így tudj ordítani”. Van egy olyan hangszíne, amit nem tudok elviselni; tudod, az, ami megrepeszti az üveget. A múltkor vizsgálatra vitte a feleségem. Mesélte utána, hogy olyan hisztit nyomott Zília már a váróban, hogy amikor meghallotta az orvos, azért imádkozott, hogy ne hozzá jöjjön az a gyerek. Nem tudom hibáztatni.
Nyilván majd el kell mondani Zíliának, hogyan érkezett meg, hogy koraszülött volt, hogy Covid volt, hogy miken ment keresztül… Nagyon eszes. A múltkor akart valamit, kérte az anyját, az nem engedte, aztán eljátszotta, hogy csodálkozik valamin, az anyja odanézett, ő meg eliszkolt és megcsinálta, amit akart. Elképesztő. Azt hiszem, nem véletlen, hogy ő ilyen kis rafkós, életrevaló lett, hiszem, hogy a születése körülményei miatt. Ha időre született volna, talán nem lenne ennyire erős benne az akarat, a vágy. Ő már megcsinálta maga dolgát, küzdött eleget, most küzdjön más.
A második terhesség alatt minden egyes hét ajándék volt. A szemünk sarkából figyeltük a jeleket. Az előzmények miatt sokkal többet kellett dokihoz járnunk. Minden egyes héten azért imádkoztunk, hogy „még egy hetet, még egy hetet”. Mindig alkudoztunk, hogy csak a tizenkettedik hetes kontrollon legyen minden rendben, aztán, hogy a huszadikon, aztán hogy „jó, akkor most már érjük el a huszonnyolcadikat”, maximum lesz még egy korababánk. Valahogy még egyszer kibírjuk. Így jutott el a harmincnyolcadik hétig. De ez volt Zília esetében is: az, hogy előtte elveszítettünk egy kisbabát, nagyon rányomta a bélyegét az egészre. Féltünk a haláltól. Olíviánál pedig már a koraszülés elkerülése volt a cél.
Nagyon átalakított az apaság. Mindenen el tudom sírni magam, pláne, amióta két gyerekem van. Múltkor leültem este a kanapéra, a Kovács András Péter stand-upja ment a Comedy Centralon. Arra számítottam, hogy egy tök jó röhögős műsor lesz, de annyira mély dolgokba ment bele, hogy bőgtem a kanapén, mintha meghalt volna mindenkim. Aztán röhögtem egy sort, aztán megint bőgtem, mint az állat.
Az érzékenység mellett viszont ha valaki csak csúnyán néz a gyerekre, annak ki tudnám törni a nyakát. Védelmező-síró apatigris lettem. Miközben ugrom a prédára, simán elbőgöm magam.
Amúgy szerintem minden apa ilyen. Azt nem tudom, hogy minden apa bőg-e a tévéműsor első oldalán, de az biztos, hogy sokkal védelmezőbb, lobbanékonyabb, és védi a gyermekét. És szerintem ez így van jól.
Szerzők: Neményi Márton, Czvitkovits Judit
Forrás: KORE
A Koraszülöttekért Országos Egyesület (KORE) tizenhat éve segíti, támogatja, biztatja a koraszülötteket nevelő családokat sorstársi közösségként ismeretterjesztő tartalommal, gyakorlati segítséggel, jó szóval – emellett a kapcsolódó területeken működő osztályokkal, egészségügyi dolgozókkal is kapcsolatban állnak. Ismerd meg a tevékenységüket IDE kattintva!
Kapcsolódó cikkek
