Minden szülő úgy engedi iskolába a gyerekét, hogy abban bízik, az iskolában vigyáznak rá, biztonságban van. Úgy tűnik azonban, hogy – világszerte – az iskolai zaklatással, bullyinggal nem tud hatékonyan mit kezdeni a felnőtt társadalom, a tanárok sem. Nem tudunk szülőként mást tenni, mint résen lenni, sokat beszélgetni a gyerekkel, olyan bizalmi viszonyt kialakítani, amelyben őszintén elmondhatja, ha az iskolában bántják (vagy tudomása van arról, hogy bántanak valaki mást) és lerombolni néhány olyan mítoszt, amely a bullying, zaklatás köré épült ki.
1. Mítosz: A bántalmazóknak hatalmuk van
Hajlamosak vagyunk úgy kezelni a zaklatást, mintha az egyik gyermeknek hatalma lenne a másik felett. A felnőtteknek hatalmuk van a gyerekek felett, de a legtöbb gyereknek nincs tényleges hatalma egy másik gyerek felett. Egy felnőtt megakadályozhat egy cselekedetet, fegyelmezhet, büntethet, irányíthatja a társas érintkezést, szakértői véleményt adhat egy gyermek teljesítményéről. A gyerekeknek nincs ilyen hatalmuk.Ha rámutatunk arra, hogy a zaklatóknak valójában nincs olyan hatalmuk, mint amilyennek azt ők beállítják, az nem arra szolgál, hogy lekicsinyeljük vagy elutasítsuk azt a hihetetlen kárt, amit egy zaklató gyermek okozhat, hanem aláássuk a zaklatás mítoszát, amely hajlamos a zaklatót erősnek, az “áldozatot” pedig gyengének beállítani. Nincs hatalma, inkább hatalomhiánya van.Játsszunk el a gondolattal: zaklatnak valakit az osztályban, aki új gyerek, zaklatnak valakit, mert tehetséges, zaklatnak valakit, mert különleges, egyedi megjelenése van. Ezek a tulajdonságok gyengeségre utalnak? Gyenge az, aki egyedi, az, aki új egy közösségben, az, aki tehetséges? Nyilvánvalóan nem erről van szó. Inkább arról, hogy a zaklatónak hatalomhiánya van. A zaklatónak szüksége van valamire, amivel a célpontja rendelkezik: egy egyedi tulajdonságra, tehetségre vagy arra, hogy új a közösségben.A zaklató olyan szülőket szeretne, akik nem válnak el, olyan felnőtteket, akik nem ütik meg őket, olyan családot, amely nem hagyja figyelmen kívül őket, olyan rokonokat, akiknek nincsenek mentális betegségeik. Tudattalanul a zaklatót a hiányosságok vezérlik, ezért megpróbálja elragadni a célszemélytől azt, ami függetlenné és egésszé teszi őt.
- Kapcsolódó: Zaklató a gyerekem? Vagy csak rossz napja van?
2. mítosz: Bántalmazóvá születik valaki, nem azzá válik
A bántalmazók valójában egy piros zászlót lengetnek, ami azt jelzi, hogy bajban vannak és segítségre van szükségük. Emlékeztetnünk kell a gyerekeket arra, hogy azok, akik erőszakoskodnak, egyáltalán nem erősek. Ők valójában veszélyben vannak, és segítségért kiáltanak. Minél inkább engedik nekik a zaklatást, annál nagyobb kárt okoznak saját maguknak is. Persze, attól még, hogy valaki bajban van, az nem jogosítja fel arra, hogy bántson másokat. Éppen ez az, amit a pedagógusoknak, felnőtteknek észre kellene venniük: bajban van az, aki bánt, de az is, akit bántanak.
3. mítosz: A bántalmazók más gyerekeket bántanak, saját magukat nem
Szorosan összefügg az előző ponttal. A bántalmazó általában maga is áldozat. Úgy kéne empatizálni vele és segíteni neki (a felnőtteknek), hogy közben a cselekedeteit egyáltalán nem akceptáljuk.A zaklatás veszélyes mindenkire: arra, akit bántanak, arra, akik tétlenül végig nézik, és arra is, aki zaklat. Veszélyes és káros mentálisan, érzelmileg, ráadásul ezek a károk szinte láthatatlanok (nem úgy, mint egy külsérelmi nyom).(Cikk forrása: psychologytoday.com)
Kapcsolódó cikkek
