Rengeteg megosztást kapott Facebookon egy bejegyzés, amiben, – ha nem is ennyire expliciten – azt ecsetelték, milyen hálátlanok is a gyerekek, akik szüleiket hátrahagyva külföldön kezdnek új életet. A hozzászólók egy része a cikkel hasonló véleményen volt: a gyerekek igenis tartoznak a szüleiknek, amiért azok felnevelték őket. De valóban így lenne?
Csere vagy ajándék?
Vitathatatlan, hogy egy gyerek felnevelése hatalmas befektetés, ami lemondásokkal és áldozatokkal jár. A szülő mindig mindenből a legjobbat szeretné gyerekének. Nem sajnálja a pénzt az emlékezetes családi nyaralásokra és az utolsó fillért is kifizeti, csak hogy a csemete olyan iskolában tanulhasson, ami majd megalapozza a jövőjét. Egy gyerek világra hozásával a szülő eldönti és vállalja mindazt, ami a gyerekneveléssel együtt jár. A kérdés már csak az, hogy ezt a sok áldozatot vajon “ajándékba” adja a szülő a gyerekének, vagy inkább csak cserébe, amiért valamilyen viszonzást vár?
Pethő Orsolya pszichológus szerint a válasznak egyértelműnek kellene lennie, hiszen mint mondja, a jó szeretet, a valódi szeretet feltétel nélküli, amiért cserébe nem várunk jutalmat. A szülői szeretnek is pont ilyen feltétel nélkülinek kellene lennie, amit a szülők, mint ajándékot adnak a gyereknek – kikötések, követelmények nélkül.
A szakértő szerint a gyerekeknek teljesen természetes, hogy szüleik gondoskodnak róluk, és mindig csak annyit vesznek el, amennyit a szüleik adnak nekik. Egy gyerek tehát nem várja el, hogy a szülei feláldozzák magukat érte – már csak ezért is igazságtalan, mikor viszonzást várva a szülők ezeket az áldozatokat a gyerekek szemére vetik.
A “tartozol nekem” hozzáállás ráadásul, – amiről abban a bizonyos Facebook-bejegyzésben is írtak – rendkívül kontraproduktív. Minél inkább elvárja ugyanis a szülő, hogy gyereke hálás legyen, minél inkább akarja, hogy viszontszeretet kapjon azért, amit ő ad, annál nagyobb terhet helyez a gyereke vállára.”Egy ilyen helyzetben gyakran megesik, hogy a gyerek a lehető leghamarabb otthagyja a szülői házat és “hálátlanul” vissza se néz, vagy a bűntudat béklyójában akár élete végégig nem meri a saját életét élni, mert úgy érzi, tartozik valamivel” – magyarázza a szakember. A hálát váró szülők Pethő Orsolya szerint gyakorlatilag nem csinálnak mást, mint érzelmileg zsarolják és manipulálják gyerekeiket.
Nagyon sok esetben egyébként az ilyen típusú szülői magatartás mögött valamilyen saját kielégítetlen, feldolgozatlan gyerekkori sérülés lapul, amelyet végül felnőve az anya vagy az apa a gyerekére vetít ki.
A szülői szeretetnek tehát ideális esetben feltétel nélkülinek kellene lenni. Tudjuk azonban, hogy a való élet sok esetben igencsak távol áll az ideálistól, ezért is fordul elő rendkívül gyakran, hogy a szülők az általuk hozott áldozatokra hivatkozva megpróbálnak beleszólni a már felnőtt gyerekeik életébe. Egy-egy jó tanáccsal, vagy szülői iránymutatással természetesen semmi baj nincs, a határt azonban meg kell húzni, és egy bizonyos pont után meg kell tanulni nemet mondani a szülőknek.
Mivel nem tartozunk a szüleinknek?
Az életcélok. Egy gyereknek nem feladata beteljesíteni a szülei meg nem valósult álmait, vagy karriercéljait. Nem elvárható például, hogy csak azért döntsön egy bizonyos szakma mellett, hogy azzal boldoggá tegye a szüleit.
A saját identitás. Egy egészséges szülő-gyerek kapcsolatban a felek önmaguk lehetnek: ahogy a gyerek elfogadja szüleit, úgy azoknak is el kell fogadniuk gyermeküket olyannak, amilyen. Az már komoly problémákat jelez, ha a gyereknek fel kell adnia, el kell titkolnia személyiségét, vagy annak egy részét, csak azért, hogy szülei kedvében járjon.
Az idő. Természetes, ha egy szülő minél több időt szeretne tölteni a gyerekével, ám az együtt töltött időt nem szabad kikényszeríteni a másikból. A szülőknek meg kell érteniük, hogy felnőve a gyerekek már a saját életüket élik, amiben megvannak a saját céljaik és saját feladataik. Akármennyire is fájó, de tudomásul kell venni, hogy a felnőtt gyerek életében a szülő szükségletei nem fognak mindig prioritást élvezni.
Kapcsolódó írásaink:
Kapcsolódó cikkek
