Soha nem akartam tanár lenni, mégis tizenhárom éve tanítok. Egy művészeti projekt kapcsán kerültem kapcsolatba egy alternatív iskolával, és ott ragadtam. Minden, amit akkoriban tapasztaltam ott, az ellenkezője volt annak, amit diákként megéltem az iskoláimban: partneri viszony volt a gyerekekkel, könnyen szót értettem velük, nyoma sem volt a poroszos oktatásnak. Olyan szabadság volt, amit korábban sehol nem tapasztaltam meg diákként.
Már akkor is voltak problémák az iskolákkal; a közoktatás zömében nem nagyon különbözött attól, mint amibe én jártam. Tizenhárom éve is erősen hatottak az iskolákra a fenntartói szándékok. Mégis, tizenhárom éve teljesen más volt a közoktatás. A tanároknak hagyták, hogy tanítsanak, nem nyirbálták az alapvető jogaikat, nem kényszerítették őket megalázó helyzetekbe. És noha soha sem kerestek kiemelkedően sokat a pedagógusok, tizenhárom éve még valahogyan megéltek a bérükből.
Tudom, én védettebb helyzetben vagyok, mert egy alternatív iskolában tanítok, és így sokkal szabadabban dolgozhatok. Másfelől egy sor dolog természetesen minket is érint, gondolok itt az érettségi átalakítására, amivel megint visszalépünk az időben. Teljesen fölösleges és elsajátíthatatlan tudást akar beletolni a gyerekek fejébe. Ez a tanárokat is olyan helyzetbe hozza, hogy aki akarja, sem tudja átadni azt, amit ő fontosnak tart. Hiába tudja egy pedagógus, hogy mit és hogyan kéne tanítania, nem teheti meg, mert óráról órára előírják, hogy mit kell csinálnia, amiről közben pontosan tudja, hogy fölösleges, hogy nem szeretik a gyerekek, hogy nem lehet megcsinálni. Eleve olyan viszony alakul ki az iskolában, hogy szembekerülsz azokkal, akiket tanítasz. Ha ezt átlátod, akkor sem tudsz ellene tenni. És közben ott vannak a gyerekek, akiktől elvesszük a lehetőséget, hogy megtanuljanak tanulni, hogy legalább egy minimális alapműveltséget szerezzenek, hogy képesek legyenek alkalmazkodni a világhoz. Nem hiszem, hogy a világ legnagyobb bulija ma diáknak lenni.
Attól, hogy nem állami iskolában tanítok, még szolidáris vagyok a közoktatásban tanító kollégáimmal. Egy csapatban játszunk, és persze egy olyan iskolában, ami alapvetően a szabadságról szól, evidens a kiállás másokért. Látom, hogy a diákjaimat is foglalkoztatja a kérdés. Félő, hogy nem lesz, aki tanítson. Ha nagyon cinikusan nézzük, és azt mondjuk, az iskola semmi más, mint gyerekmegőrző, akkor sem fog működni, ha nincs elég tanár. Nyilván egy szülő sem akarja, hogy iskolaőrök vigyázzanak a gyerekére.
Igen, a megoldás részben anyagi: ha a pedagógusok kiemelt fizetést kapnának, ha csak a legjobbakból lehetne tanár, ha ez a pálya kiemelt presztízst jelentene, akkor ez garantálná, hogy sokkal, de sokkal jobb hely legyen az iskola. Tanárnak és diáknak egyaránt.
Kapcsolódó cikkek
