17 óra múlt. Most értem haza a munkahelyemről, miután felszedtem az ikreket a szolfézsórájukról, és miután megejtettünk egy gyors bevásárlást. Hullafáradtan lépek be a bejárati ajtón, és csak az jár a fejemben, hogy szeretném ezt a nehéz napot mihamarabb magam mögött tudni; de azonnal jókedvem lesz, amikor friss virágillat csapja meg az orromat. Hiszen péntek van, Emma ilyenkor szokott jönni – villan be.
Megkönnyebbülten lélegzem fel.
Ragyogó tisztaság fogad mindenütt, bár reggel valóságos csatateret hagytunk magunk után. Gyorsan végigfuttatom a tekintetem a nappali padlóján, ahonnan eltűntek a játékok, a szőnyegen pedig párhuzamos csíkok jelzik, hogy nemrég porszívóztak fel. A konyhapult feletti csempén megcsillan a fény, a ruhák is eltűntek a szárítóról – gondos kezek behajtogatták őket a szekrénybe –, a kanapén pedig mérnöki pontossággal elrendezett párnák sorakoznak – pont, ahogy én is elrendezném őket.
Szeretem ezt a rendezettséget az otthonunkban, és nyugalommal tölt el, hogy a házasságom erősebb, mint valaha.
S hogy mi a boldog házasság titka?
Mielőtt válaszolnék, hadd meséljem el, hogy milyen messziről indultunk Péterrel. Utolsó éves egyetemisták voltunk, amikor összeköltöztünk első közös, és meglehetősen picinyke albérletünkben, majd azonnal megállapodtunk abban, hogy felesben fogjuk végezni a háztartási munkákat. Ez a rendszer kisebb-nagyobb döccenőkkel, de viszonylag jól működött, egészen addig, míg az ikrek meg nem születtek. Ekkor már egy nagyobb családi házban éltünk, és ott hirtelen úgy éreztem, a nyakamba szakadt minden. Ekkorra vált világossá számomra, hogy Péter nem tud rendesen takarítani, és hatékonyan közreműködni a háztartási teendők elvégzésében.
Nekem viszont sem erőm, sem időm nem volt arra, hogy az ikrek mellett egyedül tartsam rendben a ház minden zeg-zugát, és még a kertet is. Egy ideig próbáltam tanítgatni, leírtam és elmagyaráztam neki, melyik tisztítószert mire használjuk, hosszasan kérleltem, hogy a szőnyeg alatt is porszívózzon ki alkalmanként, és milliószor rászóltam, hogy a vécécsésze mögötti se felejtsen el feltörölni.
Pár hónap után már eszméletlenül zavart az a laza hanyagság és felületesség, amivel a dolgokat kezelte. Akármerre mentem a házban, csak koszcsíkokat, ragacsos foltokat és szőnyegbe kapaszkodó morzsákat láttam.
Attól meg egyenesen a falra másztam, hogy magától soha nem vette észre, hol van szükség takarításra, és – ha nem szóltam érte –, akár hetekig képes lett volna elnézegetni a mosdókagylóba száradt fogkrémmaradványokat.
Ráadásul minden egyes házimunka elvégzése után büszkén kihúzta magát, és a nappalink közepére vonulva hangosan bejelentette, hogy:
„Felmostam” vagy „Felporszívóztam”.
Mint egy rocksztár, akit minimum meg kellene tapsolni, és pezsgőt bontva kellene ünnepelni. Pedig én is ugyanúgy végeztem a napi házimunkát, főztem, és az ikrek dolgaival is én foglalkoztam, ráadásul egy idő után már az ő feladatait is kénytelen voltam átvenni.
Rettentő kimerítő időszak volt, de minden, amit a háztartásban végeztem, valahogy mindig természetes és elvárt dolog volt. Nekem nem volt pezsgőbontásban vagy vállveregetésben részem, hogy éjszaka két óránként kelek a gyerekekhez, reggel pedig puccba vágom magam, és elrohanok a pékségbe friss kifliért. Nem volt soha taps és egósimogatás amiatt, mert mindenkinek van tiszta ruhája.
Közben, ahogy az ikrek ovisok lettek, a kapcsolatunk kérdések és problémamegoldások láncolatává egyszerűsödött: Befizetted a csekket? Ki viszi el a gyerekeket az edzésre? Felhívtad az orvost? Melyikünk megy szülőire? Mi legyen a vacsora? Mikor is szexeltünk utoljára?
A házasságunk döglődött, én meg egyre inkább úgy éreztem, hogy a hétvégéim semmi másról nem szólnak, csak a hét közben keletkezett romok eltakarításáról. Párszor felvetettem ugyan, hogy legalább havi egy nagytakarításra hívjunk segítséget, de Péter viccelődve elütötte a dolgot azzal, hogy nem hajlandó súlyos tízezreket kifizetni pár percnyi porszívótologatásért valakinek, akinek egyébként sem lennék elégedett a munkájával. Ennyiben maradtunk, egészen tavaly húsvétig.
Épp akkortájt léptettek elő a cégemnél, és rengeteget kellett dolgoznom. Mivel semmi időm nem maradt a házra és az ünnepi előkészületekre, hétvégén próbáltam kapkodva orvosolni a helyzetet. Aznap is épp a redőnyökről mostam le a téli mocskot, amikor hangos nevetés ütötte meg a fülemet: a földszinten a férjem és a gyerekek Xboxoztak. Elöntött a méreg, ahogy a karomról lecsöpögő mocskos vizet néztem.
Sírtam, miközben elraktam a fürdőjátékokat és kisúroltam a kádat, és belezokogtam a mosógépdobba, ahogy próbáltam beleszuszakolni a gyerekek ruháit.
Érdekel itt egyáltalán bárkit is, hogy néz ki a ház? Csak egyedül nekem fontos, hogy ne gázoljunk térdig a koszban, hogy legyen tiszta ruha, törölköző és pohár? Mérges voltam a családra, a világra és magamra. Gyűrött voltam, karikás szemű és keserű.
Feldúltan leviharzottam a lépcsőn. A férjem pár perc múlva utánam jött, és nekem szegezte a kérdést, mi a baj. Belőlem pedig több évnyi sérelem, megbántottság és fáradtság zúdult ki. Sírással küszködve próbáltam elmagyarázni, hogy amióta megszülettek a gyerekek, minden házimunkát én csinálok, pedig én is keményen dolgozom a munkahelyemen, mint ő; én is szeretnék tanulni, egy hobbit keresni, ahogy ő, és nekem is szükségem lenne pihenésre, kikapcsolódásra. És szükségem lenne a férjemre, akitől fényévekre távolodtunk egymástól.
Péter olyan arcot vágott, mint akit százévnyi Csipkerózsika-álmából keltettek fel, és fogalma sincs arról, mi zajlik körülötte. Ő abban a hitben élt, hogy nekem megfelel ez a felállás, és hogy nem akarom kiengedni a házimunkákat a kezemből. Fogalma sem volt róla, hogy felőrölt ez a feladat, hiszen soha egyetlen szóval sem említettem.
Ezen a ponton bedobta, hogy mi lenne, ha keresnénk egy bejárónőt, aki heti egy alkalommal elvégezné a legfontosabb dolgokat. Nem sokat gondolkodtam, két orrfújás között azonnal igent mondtam. A következő héten pedig megjelent az életünkben Emma, aki egy kincs, és aki szó szerint az utolsó előtti pillanatban érkezett, hogy megmentse a kapcsolatunkat.
Fotó: Getty
Kezdetben kissé szokatlan volt, hogy valaki más gondoskodott azokról a dolgokról, amelyeket korábban én végeztem el. Néhány évvel ezelőtt még elképzelhetetlennek tartottam volna azt is, hogy egy idegen nő mászkáljon a házunkban, hozzáérjen a férjem ruháihoz vagy az ágyunkhoz, és úri hóbortnak gondoltam, ha valakinek bejárónője van.
De pár hét után azt éreztem, mázsás súly szakadt le rólam, és végre levegőhöz jutottam.
Péter szerint újra az a gondtalan, vidám és energikus nő lettem, akit két évtizede megismert az egyetemen, a kapcsolatunk pedig egyértelműen új szakaszába lépett.
Szóval mi a boldog házasság titka?
Ha engem kérdeztek, akkor nem restellem bevallani: egy megbízható és diszkrét bejárónő.
Kapcsolódó cikkek
