Az én apukám aktívan részt vett a nevelésemben. Szeretett velem foglalkozni. Sok emlékem van arról, hogy este bebújik mellém az ágyba, és mesél nekem. Hogy játszik velem. Sőt, olyan is, hogy levest főz. Tojássárgáját kavart kakaóval, mikor fájt a torkom. Olyan emlékem is van, hogy ő a Kandúr Bandi, mi a tesómmal meg az Inci és a Finci, üldöz minket a lakásban, mi meg kacagunk és visítozunk.
Hozzá akartam menni feleségül. Anyu mondta, hogy az nem fog menni, mert apu már az ő férje, de mondtam, hogy ez nem akadály. Maradhat ő is, ha akar, de nekem nem kell más. Az ő felesége leszek, és kész.
Arra is emlékszem, mikor megrajzolta helyettem a furulya-vizsgalapot. Olyan szép gólyát rajzolt a Gólya-gólya gilicéhez, hogy csak ámultam, milyen ügyes az én apukám. Ott állt a gólya a véres lábával, és ezt az Apu teljesen egyedül rajzolta!
De a legerősebb, legtisztább emlékem az az érzés, amikor hiányzik. Mert mindig sok volt a munka.
Apu sokat dolgozott külföldön, mikor kicsi voltam. Volt, hogy hetekig nem volt otthon. Sőt, olyan is, mikor hónapokig, és én majdnem belepusztultam a hiányába. Emlékszem, hosszú leveleket írtam neki hatalmas girbe-gurba betűkkel. Teleírtam a lapot, szóközök nélkül. Főleg azzal, hogy MIKORJÖSZMARNATYONHIÁNYZOL.
Emlékszem, mikor vártuk a reptéren. Minden kapunyílásnál hatalmasakat dobbant a szívem: talán ez már ő!
Emlékszem, ahogy rohanok felé, ahogy átölelem, hogy végre itt van. Végre együtt vagyunk. Végre megint teljes a család. Annyira emlékszem az érzésre! Hogy csak akkor vagyok teljes, ha mind a négyen ott vagyunk.
Az ember valahogy ösztönösen hasonló családot alakít ki, mint amiben felnőtt. Azt mondják, a lányok végül tényleg az “apjukhoz” mennek feleségül. Gyakori, hogy olyan típusú férfit választunk párnak, mint édesapánk. Mert az az ismerős.
Az biztos, hogy a párválasztásnál nekem tudatosan szempont volt, hogy olyan férfit válasszak, aki jó apja lesz majd a gyerekeinknek.
Mikor megismertem a férjemet, Marcit, az unokahúgom egyéves volt. Rengeteg időt töltöttem vele, sokat vigyáztam rá, és mikor láttam, hogy ez az akkor huszonhárom éves srác hogyan viszonyul az egyéves kislányhoz, hogy mennyire ösztönösen gondoskodó, türelmes, és hogy hogy tudja szeretni, akkor már szinte biztos voltam benne, hogy neki szülök majd gyerekeket. Hát így is lett.
Itt állok húsz évvel később, a saját családommal, és azt kell mondjam, nagyjából bejött a számításom. A férjem tényleg jó apa. Olyasmi, mint az enyém volt kiskoromban. Kergetőzik, focizik, játszik, gondoskodik róluk akkor is, amikor betegek, fürdet, mesél… ha épp otthon van.
De keveset van otthon. Akárcsak az én apukám, ő is sokat dolgozik. Ő szerencsére nem utazik el hetekre, hónapokra, de vannak periódusok, mikor olyan, mintha elutazott volna: későn jár haza, és mikor otthon van, nehezen áll át az agya a munkáról az otthoni létre. Ilyenkor olyan, mintha ott sem lenne. És a gyerekek egész nap kérdezgetik, hogy “Apa mikor jön?”
És nekem megszakad a szívem. Mert tudom milyen, amikor apa hiányzik.
A kislányom az ajtót fürkészi, a fiam üzenetekkel bombázza. Annyira hiányzik nekik. Amnyira várják. “Apa, mikor jössz?”
És ilyenkor látom magam a reptéren. Ugyanazt a várakozást. Ugyanazt a hiányt.
Minden neszre az ajtóhoz szaladnak, nézegetnek ki az ablakon, de apa sokszor csak akkor ér haza, amikor már alszanak.
Tudom, örülnöm kéne, hogy ennyire szeretik. De nem tud nem bántani, hogy pontosan tudom milyen ez a hiány.
Jó lenne úgy élni, hogy ne kelljen ennyire túlvállalni magunkat. Hogy ne kelljen ennyit dolgozni, hogy minden apa időben hazaérjen.
Mert egy jó apa nagyon tud ám hiányozni.
Kapcsolódó cikkek
