Sokan nem merik kimondani a szüleikkel szembebi érzéseiket (Forrás: Getty Images)
A társadalom hajlamos az anya–gyerek kapcsolatot szent és megkérdőjelezhetetlen kötelékként kezelni. A valóság azonban ennél sokkal összetettebb. Vannak felnőttek, akik nem érzik azt a melegséget és biztonságot, amit gyerekként meg kellett volna kapniuk – és vannak anyák, akik nem tudtak vagy nem tudnak úgy kapcsolódni a gyerekükhöz, ahogyan arra szükség lenne.
„Nem szeretem az anyámat”
Sarah Lee angol terapeuta, aki a gyermekkori traumák specialistája számtalanszor találkozott már azzal a legtöbbször szégyenkezve kimondott érzéssel, hogy valaki nem szereti az anyját. És páciensei szinte mindig hozzátetszik: ’abban sem vagyok biztos, hogy ő szeret-e’.
Ennek általában nagyon mély okai vannak, és az esetek legnagyobb hányadában a gyerekkorra vezethetők vissza – írja blogjában –, de a jelenben okoznak zűrzavart. Mert miközben azt érzi valaki, hogy a ’nemszeretem’ valid, gyakran eltűnődik azon, mi lehet vele a baj, hogy ilyen helyzetbe került.
Olyan sokat hallunk az anya–lánya kapcsolat szentségéről, hogy nehéz lehet megszólalni, ha mi nem így érzünk. Pedig minden évben, amikor újra elérkezik az anyák napja, sok nő küzd azzal az örökséggel, amit az anyjával kapcsolatos érzései jelentenek. Mivel ez még mindig tabutéma, gyakran nem érzik magukban az erőt, hogy beszéljenek róla, mert tartanak attól, hogy elítélik, kiközösítik vagy egyszerűen félreértik őket.
Amikor mindenhonnan azt halljuk „csak egy anyád van” vagy „bármit megadnék, hogy visszakapjam az anyámat” és „hiányozni fog, ha már nem lesz”, egyszerűbb hallgatni és bólogatni, mint előjönni a saját érzéseinkkel.
Csakhogy ez szégyent és elszigeteltséget szül, valamint fenntartja azt az idealizált képet, hogy az anyák nem lehetnek bántóak vagy kegyetlenek – ami pedig sok esetben egyszerűen nem igaz.
Terhelt anya–lánya kapcsolatok
Sok embernek jó oka van arra, hogy ne szeresse az anyját, mert az
– semmibe veszi az érzéseit
– kritizálja a külsejét
– irreális elvárásokat támaszt
– elítéli a nevelési elveit
– kéretlen tanácsokat ad
– felszínes témáknál marad, és nem beszél az érzelmekről
Ezek a problémák feszült kapcsolathoz vezethetnek, olyanhoz, amely üresnek érződik, vagy amelyben az egyik vagy mindkét fél figyelmen kívül hagyva, elégedetlenül érzi magát. Az anya–gyerek kapcsolat lapossá, döcögőssé válhat, ami mindkét fél számára zavaró lehet.
De sajnos vannak ennél sokkal régebbi és mélyebb sérülések is.
Gyermekek esetében a biztonság hiánya traumatikus, hiszen gyakran nincs más támaszuk, mint az anya. Ő az első számú kötődési pont. Így az, ha az anya felől nem érzik magukat szeretettnek vagy fontosnak, az rendkívül megterhelő számukra. Nagyon komoly „anyaseb” keletkezik, ami sokszor képtelen a gyógyulásra.
Azok az anyák, akik hideg, ítélkező és kegyetlen környezetben nőttek fel, gyakran maguk is ilyenné válnak a saját lányaikkal szemben, anélkül hogy felismernék, milyen árat fizetnek ezért azzal, hogy a sérülést továbbadják a gyerekeiknek.
Öröklődő mérgezések
A szülőség sok anyának (és apának) nem jön könnyen. Akinek a szüleid szeretetteljesek és gyengédek voltak, azok nagyobb eséllyel lesznek maguk is ilyenek a gyerekeikkel. A kötődési minták – amelyek az emberek közötti kapcsolatot írják le – nagyrészt generációról generációra öröklődnek. Az élet során kialakuló kötődéseink a szülőinkhez vagy gondozóinkhoz fűződő kapcsolatainkon alapulnak, bár terápiával ezek a minták megváltoztathatók.
A mérgező szülők jelentős károkat okoznak a gyerekeiknek. Gyermekeik összetett érzelmeket élnek meg, gyakran testi egészségügyi problémákkal is küzdenek (amelyek összefügghetnek a gyakori stresszreakciókkal), szorongásos zavarokkal, feldolgozatlan haraggal az elszenvedett bántalmazás miatt), valamint felnőttkorukban sérült kapcsolatokban vagy bántalmazó házasságban találják magukat.
Azok a szülők, akiket soha nem tanítottak meg az érzelmeik felismerésére, kezelésére, a kommunikációra és a kapcsolódásra, egyszerűen nem fogják tudni, hogyan kell ezt csinálni. És nem is tudják ezt megtanítani.
Ez különösen zavaró lehet, mert a szülői készségeket gyakran veleszületettnek állítják be. „Kövesd a megérzéseidet” – hallod szülőként. De mi van akkor, ha gyerekként nem érezted magad szeretve? Azt érezted, cserben hagytak, elárultak? Vagy magányos voltál, a szüleid bántalmazóak, elhanyagolók, vagy érzelmileg hidegek voltak? Ilyen esetekben a szülők mintájának követése (vagy az „intuíció”) nem hasznos tanács.
Ha nincs jó kapcsolat, amiből mintát vehetnénk, az szégyent, zavart, frusztrációt, neheztelést és haragot szülhet. Az ember végül saját magát hibáztatja: „biztos velem van a baj” – gondolja, és még mélyebbre temeti az érzéseit.
Generációs trauma
Ott van még a generációs trauma is, amely talán ismerősebb, ha így fogalmazzuk meg:
– rasszizmus
– szexizmus
– szegénység
– homofóbia
– fel nem ismert speciális szükségletek
– fogyatékossággal szembeni diszkrimináció
– gazdasági vagy politikai instabilitás.
Mindezek traumát okoznak, és sok nő viseli ezek valamelyikének súlyát, ami miatt túlterheltté válik, és nem tud felkészülni arra, hogy kiegyensúlyozottan, szeretettel neveljen.
Ez nem azt jelenti, hogy bagatellizálni kell azt a hatást, ami egy gyereket ér, ha nehéz kapcsolata van az anyjával. De néha az, ha megértjük valaki hátterét és nehézségeit, segíthet abban, hogy a mérgező kapcsolat kevésbé tűnjön személyesnek. Kevésbé szóljon az érintettről, sokkal inkább azokról a kihívásokról vagy erőforráshiányokról, amelyekkel az anya szembesült.
Nem a te hibád!
Nagy valószínűséggel nem a te hibád, ha nem szereted az anyádat, és ő sem kedvel téged. Persze fontos megvizsgálni a saját szerepünket a kapcsolat dinamikájában.
Sokkal gyakoribb azonban, hogy az anya nem tudta kezelni a saját érzéseit, ezért nem tudott segíteni a tiédben, és/vagy nem tudott megbirkózni a gyereknevelés kihívásaival.
A gyereknevelés monoton, unalmas, ismétlődő és frusztráló lehet, és sok nő számára a karrierlehetőségek végét jelentheti; de az sem ritka, hogy egy nem kívánt terhesség következményeit képtelen feldogozni. Ez a következmény pedig a gyerek – akit nem képes szeretni.
Azok a gyerekek, akik egyértelműen hűvös, távolságtartó anyával találkoznak, gyakran arra a következtetésre jutnak, hogy ők „rossz gyerekek”, nem pedig arra, hogy az anyjuk nincs felkészülve a feladatra. A „rossz ember vagyok” érzése sokszor valójában a szeretetlenségből fakadó szégyen, nem pedig a valóságos jellemleírás.
Nárcisztikus anyák
Az is igaz, hogy néhány anya egyszerűen kegyetlen vagy bántó, és ezt az „anyaság kultusza” gyakran jelentéktelenként kezeli vagy figyelmen kívül hagyja.
Igen, vannak anyák, akiknek nem lett volna szabad anyává válniuk, és jogod van haragudni ezért, valamint jogos van gyászolni a meg nem valósult kapcsolatot. A család nem mindig támogató, bármennyire is ezt sugallják az idealizált képek, és bármilyen stigma is társul az anya–gyerek kötelék megszakadásához.
A nyíltan nárcisztikus anyák egyre nagyobb figyelmet kapnak a közösségi médiában, így valamivel jobban érthetőek, mint a rejtettebb típusok. Bár a „nyílt” és „rejtett” nem hivatalos szakmai kategóriák, hasznosak lehetnek a különbségtételben: az egyik a hangos, dicsekvő, túlzottan magabiztos viselkedés, amelyet többen felismernek; a másik a sunyibb, kevésbé nyilvánvaló forma. Utóbbi esetben az anyának két arca van – egy a gyerek felé, egy a külvilág felé –, és mindenáron a jó hírnevének megőrzésére törekszik.
Ez az utóbbi, rejtettebb típus különösen nehéz lehet, mert mások nem feltétlenül értik meg, miken megy (ment) keresztül a bántalmazott fél – különösen, ha az anya másokkal kedves, odaadó. Egy anya, aki segít a barátainak, a szomszédainak, adományoz jótékony célokra, miközben téged figyelmen kívül hagy vagy folyamatosan kritizál, egy gyerek számára nehezen értelmezhető.
Negatív érzések
Sok nő küzd negatív érzelmekkel, és persze rosszul érzi magát amiatt, hogy nem szereti az anyját. Önmagát ítéli meg kegyetlennek vagy hálátlannak, és bűntudattal küzd a szomorúság és a harag miatt.
Ne tedd! Teljesen normális, ha nem kedvelsz valakit, aki rosszul bánik veled. Normális, ha nem szereted azt, aki kritizálja a kinézetedet, a tanulmányi eredményeidet, a háztartásodat vagy a párválasztásodat. Normális, ha nem szereted azt, aki nem hajlandó meghallgatni, nem akar változni, nem érdeklődik irántad, vagy elhallgattat, amikor megpróbálsz arról beszélni, mi a probléma. Normális, ha rosszul érzed magad egy rossz kapcsolatban – még akkor is, ha az az anyáddal van.
Felelősnek érzem magam
Azok a nők, akik megpróbáltak beszélni az anyjukkal az érzéseikről, gyakran azt kapják válaszul, hogy hálátlanok, vagy azt, hogy a múlt már elmúlt: „miért kell ezt mindig felhozni?” Előfordulhat az is, hogy az anyád sírni kezd, és végül te vigasztalod őt, a bántalmazót, ahelyett hogy a saját érzéseidről beszélnél.
Ha az anyád nem képes beszélni a nehéz témákról, az annak a jele, hogy nem tudja kezelni a saját érzéseit. Bár ez nem feltétlenül az ő hibája – hiszen nem tanították meg rá –, a felelősség innentől kezdve az övé. Nem tudsz egyszerre a saját és az ő érzéseiért is felelősséget vállalni, ha előre akarsz lépni, és külön akarod választani, ki mit érez. Mindenkinek a saját érzéseiért kell felelnie, és ha az anyád ezt nem teszi meg, nem tudod rákényszeríteni.
Ha egy felnőtt gyerek távolságot tart, az gyakran nem büntetés, hanem védekezés. Nem feltétlenül a szeretet hiánya, hanem a fájdalom jelenléte áll mögött A legfontosabb talán, hogy nem késő változtatni. De az első lépés mindig az, hogy hajlandóak vagyunk szembenézni azzal is, ami kényelmetlen. Mert bár a szeretet nem mindig magától értetődő, a kapcsolódás lehetősége sokszor mégis ott van – ha hajlandóak vagyunk dolgozni érte.
Kapcsolódó cikkek
