A lurkóknak zseniális érzékük (Béla barátom szerint a hároméveseknek szülőlejáratásból kisdoktorijuk) van ahhoz, hogy szempillantás alatt kínos helyzetbe hozzák az embert.
Az iménti jelenet egy gyanútlan mozdulattal kezdődik, miszerint a kiflik közül kiemelsz egyet, kettétöröd, és elfogyasztás céljából a két kiskorú kezébe nyomod. (Ugye ez nem teljesen elegáns dolog – kiflit utólag kifizetni -, de a vadászgépügyi szenátorasszony elhíresült sajtosstangliügye óta bevett gyakorlat.) Ha azt gondolnád, hogy egy egyenlő részben kettéosztott kifli két fele között nincs különbség, hát nagyon tévedsz.
Jóllehet a Füles komplett szerkesztősége a két kiflifél között két apró eltérésnél többet nem tudna fellelni, ám a civakodásból másoddiplomázó tökfejeinknek természetesen csakazértis a MÁSIK darab kellene.
Ribillió! Azonnal kisebb csődület támad körülöttünk, és ha ilyenkor jól fülelsz, csak úgy sorjáznak a praktikus tanácsok: “Nem képes egy egészet adni nekik, felezgeti…” “Otthon talán még veri is szegényeket.” “Minek vállal az ilyen gyereket? Pláne kettőt!” (Teccik tunni, az ikrek már csak ilyenek: minimum kettesével jönnek.) És persze a kegyelemdöfés: “Látod, Piftike, milyen csúnya dolog hisztizni!” Villogó szemekkel, a fogam között elsziszegett “Legközelebb tudjátok, hova (mondjuk, a Tajgetoszra) viszlek benneteket bevásárolni!” fenyegetéssel (a bevásárlócédulát hátrahagyva) próbálok a szituból kimenekülni.
(Kifelé menet még elrobogunk a játékosztály mellett,
ahol Piftike éppen rázendít egy kiadós “lézerkajdot akajok” visításra. Nem mondom, hogy egy BKV-s végkielégítés, de legalább ennyi elégtétel nekem is jár!)
Egyszem olvasóm
Az egyik bölcsis csoporttársunk édesanyja rendszeres (S)ikersztori-olvasó (ő maga mesélte a páromnak), sőt még szereti is ezeket az irományokat (sajátos ízlésre vall). A minap – a szokásos reggeli “bölcsődébe cihelődünk” akció alkalmával – összefutottunk a gyereklerakóhely bejáratánál. Már messziről igyekeztem a legszélesebb mosolyommal üdvözölni, a manókat pedig ékes szóval kértem, köszönjenek szépen, ahogy illik. Csenge meg is tette, de Zsoma a maga bumfordi módján inkább elfordult.
– Jé, Zsombi, nem is gondoltam, hogy ilyen szégyenlős vagy! Mostanában Eszter nem ezt szokta mesélni rólad! (Gondolom, szerelmes a kiscsaj a fiamba, meg is értem!) Ugyanis újabban rendszeresen meg szokta tépni Esztert. (Na bumm! Nos, valljuk be, elsőre nem ilyen író-olvasó találkozót képzeltem el magamnak, de hát kinek mi jár.)
– Izé, gondolom, a szerelem… vagy mi! – próbáltam “népi szellemesen” menteni a helyzetet, de éreztem, hogy a népszerűségi indexem kezd pártvezetői mélységekbe törni. Aznap kicsit leforrázva érkeztem a szerkesztőségbe, és mélyen hallgattam arról, hogy a fiam miként ellenmarketingel bennünket. (Zsomával azóta próbálom megértetni, hogy a Kismama-olvasó és annak öt kilométeres körzete TABU, de reménytelen.)
Orvosi váró(lista)
Felhívás a bölcsi öltözőjében: “Értesítjük a szülőket, hogy csoportunkban SKARLÁT betegség fordult elő.” (Hurrá!) Ha már H1N1 nem, legalább ez! Vörös riasztás, éberség! Csenge meg éppen most köhögött kettőt (na jó, tizenkettőt), úgyhogy ki van rúgva! (Tulajdonképpen érthető, bölcsődébe nem köhögni járunk!) Próbáltam megnyugtatni a kiscsajt, hogy Apát minden pedagógiai intézményből megpróbálták legalább egyszer kirúgni – igaz, többnyire nem köhögés miatt -, de nem maradt más választásunk: irány a gyerekorvos. (“Egészséges-igazolás a jövő héttől” ügyben.)
És persze az orvosi váróban szembesülsz azzal, hogy a sebtiben összetákolt menetfelszerelésből kimaradt a PÉZSÉ!
– Apa, folyik az orrrom! (Hangerő “a mindenki jól hallotta” szintre tekerve.)
Palástolandó elemi mulasztásodat végigtúrod az összes fellelhető zsebet, és közben ökölbe szorult homlokkal próbálod elképzelni (sőt mentálisan tréningezni) kisdeded, amint hajlandó, mondjuk, egy parkolócédulába (ez viszont mindig van nálad) üríteni orrváladékát.
– De Apa, ez nem zsebkendő! (Tudom, süsd meg, de ez van!)
– Tessék, apuka, itt van egy csomag zsebkendő! – siet a segítségemre egy jó tündér (vagy neki is van férje, és legalább két gyerkőce). De természetesen Csenge ezt a ziccert sem tudja kihagyni:
Apa, a néni kisfiúja is fog kapni szurit? (A kissrác csak kontrollra jött, tulképp kutyabaja, de most egy kicsit ijedten bújik anyukájához, én meg próbálom megköszönni a papírzsepit.) Szerinted?
A (S)ikersztori újabb folytatásait keresd a Kismama magazinban, a magazint az újságárusoknál!
Forrás: Kismama magazin
Kapcsolódó cikkek
