Kép: Getty Images
A kritikától az esetek döntő többségében a szülők azt remélik, hogy segítenek rámutatni a gyerekeik hibáira és ezzel abban is támogatják őket, hogy elsajátítsák azokat a készségeket, amelyek egy sikeres élethez szükségesek. Sajnos azonban sokan nincsenek tisztában azzal, hogy a kritizálás nem építő, főként nem egy gyereknek és legfőképpen nem a szüleitől. A gyerekek szinte mindig a szívükre veszik a kritikát és komoly érzelmi sebeket ejthetünk egy-egy ártó mondattal. Ráadásul a kritika kéz a kézben jár a szégyennel, ez pedig képes aláásni a gyerek önbizalmát – ez nem sok szülőnek lehet célja.
Kritika helyett
A kritika és az útmutatás vagy kijavítás messze nem ugyanazt jelenti. A kritika ugyanis sokkal inkább a megítélésre összpontosít és nem a segítésre. Vegyünk egy példát, hogy ne csak elméletekről írjunk. Ha egy kisgyerek kérdés nélkül elveszi egy másik gyerek játékát, akkor járunk el jól, ha türelmesen elmagyarázzuk neki, hogy ez miért nem helyes. Ezzel szemben ugyanebben a helyzetben ha kivesszük a kezéből a játékot és azt mondjuk ne rosszalkodjon, akkor semmi mást nem tettünk, mint megszégyenítettük anélkül, hogy iránymutatást adtunk volna.
A kritikával az is gond, hogy eltompítja a gyerek felelősségérzetét. Ha indulatosan kritizálsz (milyen rendetlen vagy, megint rosszalkodsz, stb), akkor a gyereked az érzelmeidre összpontosít és nem a tettei következményeire. Nem javítani akar, hanem az igazságtalanságot elkerülni, egyfajta áldozat szerepbe helyezed így, ennek pedig az lesz az eredménye, hogy nem alakul ki a személyes felelősség megtapasztalása. A kritizálás ráadásul egy másik problémás helyzetet is szül: a fentebb már említett szégyenérzet mellett azt erősíti, hogy hibázni nem ér. Pedig épp ellenkezőleg, nem az a baj, ha hibázunk, hanem az, ha nem tanulunk belőle.
A gyerekek úgy működnek, hogy a belső monológjuk hangnemét az határozza meg, ahogyan a szüleik beszélnek hozzájuk. Ha állandóan kritizálod a gyerekedet, ő még keményebben fogja kritizálni önmagát. Ez lehetetlenné teheti számára, hogy sikerélményt éljen át, amikor elér valamit (pl. ha ötöst kap egy feladatra, ahelyett, hogy büszke lenne, inkább ostorozza magát, amiért elkövetett a feladatban néhány hibát). Ráadásul azok a gyerekek, akik félnek a kudarctól, gyakran meg sem próbálják elérni a céljaikat, ami súlyosan hátráltathatja a fejlődésüket.
A kritika csak letör
A sokat kritizált gyerekekre az is jellemző, hogy elutasításként élik meg a szülő viselkedését: ha hibázok, kritizálnak. Előbb-utóbb azt tanulja meg ebből, hogy nem hibázhat és nem is bízhat meg benned. Azt már talán mondanunk sem kell, hogy a barátokra, a gyerek külsejére, testére tett kritikai megjegyzések felnőttkorig tartó káros hatásokkal járnak.
Ahogy Vekerdy Tamás korábban a Nők Lapja olvasói levelére reagálva kifejtette: „Gyerekkorban – és minél kisebb a gyerek, ez annál inkább így van – a dicséret, vagy akár csak a szemvillanásnyi elismerés megerősít, szárnyakat ad. Míg a kritika letör, elkedvetlenít, nem segít hozzá, hogy javítsuk vagy növeljük a teljesítményt.” Természetesen ez nem azt jelenti, hogy mindent rá kell hagyni a gyerekre és olyasmiért is dicsérni, ami az életkorából adódóan már teljes joggal elvárható tőle, ám érdemes szem előtt tartani, hogy bizonyos életkorig a gyerekek nem oda teszik a kritikát, ahová a szülő szánja. Beszéljük meg, javítsuk ki, magyarázzuk el türelmesen, mutassunk irányt, de mindenekelőtt értsük meg és szeressük a gyerekeket.
(Psy-ed)
Kapcsolódó cikkek
