Vekerdy: azért mert más a világ, nem kell másnak lenni
Egy kisfiú egy labdával játszott, mire egy kisebb, körülbelül egyéves kislány kivette a kezéből, és csak nézegette (hát persze, színes volt, nem is tud még vele játszani, de meg kell, hogy nézze…). Erre a kisfiú anyukája ott termett, és fennhangon biztatta fiát, hogy vegye vissza a kislánytól a labdát, “mert az elvette” – meséli egy olvasó.
A kisfiú habozott, majd szót fogadva követelőző anyjának, kivette a kislány kezéből a labdát. Az anya erre gondosan megdicsérte fiát: -Jól van, nagyon ügyes vagy!Ť Ott, az adott szituációban szó nélkül hagytam a dolgot, meg hát nem is az én gyerekem volt a -károsultŤ, de azóta is ezen rágódom, mi ilyenkor a helyes, hogy mutassak példát a gyermekemnek ilyen esetben.
Én azt vallom, hogy a szülő által mutatott példa a legjobb nevelési elv. De hogyan tudom a gyermekemet arra tanítani, hogy felülkerekedjen az ilyen kicsinyes viselkedésen? Hiszen majd vele is megesnek ilyenek, ez elkerülhetetlen és szükséges is, és talán munkálkodik majd benne egy egészséges igazságérzet, netán düh is…
Nem szeretném, ha az én lányom lenne az örök -balekŤ, célpontja az agresszív társaknak, azonban nem célom ilyen tudatosan törtetőnek nevelni őt. Azt szeretném, ha lenne benne egy egészséges igazságérzet, és ha ki tudna állni majd az igazáért, de szeretném, hogy mindig legyen benne egy egészséges mérce, hogy mi a jó, amiért ki kell állni (és hogyan), és mi a rossz a világban, az emberekben.
Sajnos, egyre többször tapasztalom a fent említett anyuka nevelésének példáit, sokan tudatosan nevelik gyermeküket ilyen agresszívnak. (Valóban, sajnos, ilyen világot élünk, ahol ez a viselkedés kifizetődő, de ha az ilyen gyerek felnő, nem lesz-e szüleivel, barátaival is ilyen?) Mit tehetek én, aki normális erkölcsökkel és hagyományos értékekkel akarom útnak indítani a gyermekemet? Kérem, néhány hasznos könyv címével, szerzőjével segítsen a hozzám hasonló, egyre kevesebb anyukának! Szerencsére a környezetemben van néhány, és hasonló gondokkal küzdenek ők is.”
Nem tetszik a másik gyerek viselkedése – Vekerdy Tamás válasza
Könyvcímet sajnos – vagy hála istennek -, nem tudok mondani. De hiszen töprengéseivel maga is válaszol saját magának. Igen, egy ilyen jelenet lehangoló – mondhatnám rémes. Szerintem még sok ilyesmit fog látni. Ami az igazán rossz ebben a példában, igen, rossz a gyerek számára is, akit az anyja arra biztat, hogy “vedd vissza!”, az az, hogy az anya nem hagyja, hogy a gyerek magától oldja meg a helyzetet!
Hogy divatosan szóljak: ezzel hátráltatja – vagy megakadályozza – a gyerek kompetencia-érzésének kialakulását. Annak az érzésnek a kialakulását, hogy “én tudom, hogy mikor mit csináljak, vagy legalábbis rá tudok jönni…” (Közbeavatkozni akkor kellene, ha agressziót látunk, vagy más módon kifejezésre jut, hogy a gyerekek szorult helyzetbe kerültek, és képtelenek a megoldásra. Amíg csak annyi van, hogy a kicsi elveszi, és a nagyobbik csak figyeli, hogy most mit is csinál vele – nem kellene beleavatkozni!)
Tehát az anya, aki azt hiszi, hogy most aztán igazán “az életre” készíti fel a fiát – azt veszi el tőle, annak a kialakulását akadályozza, ami az életben az egyik legfontosabb (hogy majd egyszer, autonóm személyiségként önmagára tudjon támaszkodni).
A dolgot persze tovább bonyolítja, hogy a gyerek “hoz magával” egy alaptermészetet; van, aki eleve visszahúzódó, csendes (és őt ebből semmiképpen sem szabadna kizavarni), van, aki minden érzékével kifelé fordul, azonnal és erőteljesen cselekszik – és semmiképpen nem mondhatjuk, hogy az egyik értékesebb vagy értéktelenebb, mint a másik.
És vannak életkori sajátosságok; a két és fél év körüli gyereknél például természetesnek kell tekintenünk, hogy “nem ad oda semmit”, nem játszik a vödrével, mégis magához szorítja, nehogy a másik elvegye… Irigy? “Rossz jellemű”? Dehogyis. Szó sincs róla. Csak egyszerűen védi kialakulóban lévő én-határait, amibe most még a játékai is beletartoznak. Ez nem vetíti előre, hogy “majd milyen ember lesz”.
És hogy mi, szülők, mit csináljunk ilyen helyzetekben? Amit helyesnek látunk, amihez kedvünk van, ami nem megfontolásainkból, hanem kongruencia-érzéssel (ez én vagyok!) áthatott értékrendünkből fakad.
Ez elveket jelent?
Szerintem nem.
Ez elsősorban érzést, érzületet jelent – és legszívesebben azt mondanám: ízlést jelent!
Eötvös József, a reformkor és a kiegyezés jeles írója, nagy politikai gondolkodója és a nevelés ügyének elkötelezett híve (és minisztere) azt mondta: “Elvei ellenében még csak élhet az ember, de ízlése ellenében aligha!”
Manapság mintha kevesen hinnék el, pedig minden tapasztalat azt igazolja, hogy a saját személyiségem egészségét, egységét, integritását csak akkor tudom megőrizni (és a magam és a világ számára hatékonyan működtetni), ha tiszteletben tartom, ha őrzöm a másik ember személyiségének egészségét, egységét és integritását is, és nem próbálom ezt sem manipulatív, sem erőszakos szavakkal és tettekkel szétbomlasztani, gátak közé szorítani vagy felszámolni.
Azért mert “a világ más”, nekem nem kell mássá lennem, mint amit hajlamom, ízlésem – értékrendem – diktál. Vagy legalábbis nem kéne mássá lennem. A gyerekemnek is azzal segítek a legtöbbet, ha nyugodtan azonos maradok önmagammal, érzéseimmel. Mindazzal, ami belülről indít és mozgat. (Legszívesebben még azt is hozzátenném: legfeljebb “balek” leszek, Dosztojevszkij zseniális szavával “félkegyelmű” – és ez egyáltalán nem a legrosszabb azok közül, ami történhet velem, sőt, talán az egyik legjobb, legreményteljesebb…)
További olvasói kérdések és válaszok Vekerdy Tamástól A szülő kérdez, a pszichológus válaszol 2. könyvben
Kapcsolódó cikkeink gyermeknevelés témában:
Kapcsolódó cikkek
