„A bullying leginkább talán megfélemlítés, zaklatás, terrorizálás, erőszakoskodás magyarul. Azért nehéz magyarul jól definiálni, mert összetett jelenség és azért is, mert a gyerekeknek életkori adottságaikból fakadóan, a személyiségfejlődésük során egy lényeges pont az, hogyan tudják képviselni önmagukat, hogyan tudják érvényesíteni az érdekeiket. Ennek van egy egészséges határa, ami időnként konfliktusos helyzeteket szül. Akkor válik ez elfogadhatatlanná, amikor konkrét kiváltó ok nélkül, a saját erőnkkel visszaélünk, megfélemlítjük a másikat, erőt fitogtatunk azért, hogy a másik fölé kerekedjünk” – mondja Nagy Anita, a 8K Alapítvány ügyvezetője, a Kamaszfesztivál alapítója, a ‘Ne bántsátok Egymást’ kampányt elindítója. A kampány – amely 59 napig tartott – éppen azzal a céllal született, hogy fellépjen a bántalmazás ellen, és erősítse a támogató közbeszéd kultúráját. Nagy Anita azt meséli, hogy részben az hívta életre, hogy a Covid alatti bezártságtól sok gyerek szenvedett és úgy tűnt, hogy ebben az időszakban elszaporodtak az online zaklatások (cyberbullying). Az utolsó csepp a pohárban az volt Anita számára, amikor tavaly novemberben egy kamasz vonat elé vetette magát, a feltételezések szerint azért, mert társai folyamatosan csúfolták, gúnyolódtak vele, valószínűsíthetően folyamatos zaklatásnak volt kitéve.
Szándékos, ismétlődő, agresszív
A szavakon lovaglás és a bullying pontos meghatározása azért lényeges kérdés, mert gyakran összekeverjük a konfliktussal és így hajlamosak vagyunk elbagatellizálni. Sokkal több és bonyolultabb is ennél.
A bullying olyan szándékos, ismétlődő, agresszív cselekedet, amelynek nincs konkrét kiváltó oka. Azért történik, hogy a zaklató érzelmi, fizikai vagy lelki kárt okozzon a másiknak, aki valamilyen oknál fogva gyengébb nála. Vagy testi, fizikai értelemben, vagy azért, mert képtelen kiállni magáért, esetleg eleve periférián van a közösségben. Fontos továbbá az is, hogy a szerepek soha nem cserélődnek fel, a felek között asszimetria van, az egyik – valamilyen vélt vagy valós szempontból – gyengébb a másiknál. Éppen ezért lényeges a különbségtétel a konfliktus, heccelés és a bullying között: addig egészséges (bár időnként még így is fájdalmas megélés lehet), amíg az erőviszonyok kiegyenlítettek, hol én adok, hol én kapok. „Számos megnyilvánulási formája van, ez lehet kiközösítés, kicsúfolás, kigúnyolás, egyoldalú, szisztematikus heccelés, ami rendszeressé válik” – mondja Nagy Anita.
A gyerekek adnak piros lapot
„Szofi szemében látszott, hogy könny csordul, de tudta, hogy nem sírhat, mert akkor csak rosszabb lesz. Leült Janka mellé, aki gyorsan átölelte, egyrészt, hogy nyugtassa, másrészt mert régen nem látta. Legalább hozzá nem szóltak, amikor bejött. Janka érezte, hogy elönti a gyűlölet. Gyűlölte az undorító osztályát és nagyon elege volt abból, hogy minden évben el kell ezt játszani. Már nem is értette, hogy miért volt ennyire felvillanyozva, amikor reggel bejött a suliba” – ezek egy 13 éves lány, Janka szavai. Iskolai zaklatás történetét (nevének megváltoztatásával) egy blogbejegyzésben tette közzé a Kamaszfesztivál oldalán. A történetében az iskolai bullyingre oly sokszor jellemző momentumokat olvashatunk: a folyamatos cikizés, gúnyolódás azért, mert jó tanuló vagy épp azért mert rossz a haja. Fizikailag is sorozatos bántalmazások érik: Dunába lökés, kigáncsolás, labdával megdobás. És „Janka” csak tűr, nem szól senkinek és úgy tűnik, a tanárok sem vesznek észre az egészből semmit.
Hogy kiből válik zaklató azért szakértők leginkább az otthoni környezetet, a kötődés hiányát teszik felelőssé. „Az a tapasztalatom, hogy az egész kultúránkat áthatja az alázás, és amikor az a kérdés, hogy miért bántják egymást a gyerekek, akkor azt kell mondanunk, hogy miért ne bántanák, amikor ezt látják. Nem elvitatható, hogy ez a társadalmi közhangulat.”
A bántalmazó gyerek dominanciát, hatalmat, elismerést akar, vagy épp ezt a pozíciót szeretné megerősíteni. Nem menti fel ugyan a cselekedete alól, de ahhoz, hogy kezdeni tudjunk valamit a zaklatással, meg kell értenünk a motivációkat is. A közösség véleménye nagyon fontos számára, ezért van rendkívüli jelentősége mindazoknak, akik a bullying harmadik szereplői: ők a nézők vagy megfigyelők, akik passzívan, mégis tevőlegesen részt vesznek a bántásokban. Mivel a bullying nem két gyerek magánügye, hanem egy egész közösségé, adott esetben az osztályé, ezért Anitáék a közösség erősítésében látják a megelőzés és az iskolai zaklatás egyik kezelésének módját. A ’Ne bántsátok egymást!” kampány során az osztályközösségekben a gyerekek piros lappal jelezhették, ha bántalmazást tapasztaltak. De ennél sokkal több minden is történt.
„Feszültek a családok, feszültek a gyerekek. Az a fajta szocializációs háttér, amit a gyermek otthonából hoz, az nyilván az iskolában is megjelenik. A pedagógusnak sem kapacitása, sem ideje nincs arra, hogy az egyéni élethelyzeteket teljes mértékben kezelni legyen képes és ismerje, ha egyáltalán eljut hozzá. Sok esetben a család maga sem tudja, hogy az a környezet, amelyben él, nem ideális a gyereknek. Sőt, a gyerekek is sokszor természetesnek veszik a bántásokat, olyan mértékben veszi őket körbe otthon, az utcán, a neten. A piros lap fölemelős kampányunk érthető szimbólum volt a gyerekeknek, a fociban alkalmazott szabályt mindenki ismeri. És a gyerekek elkezdték felemelni az iskolában a piros lapot. Azonnal jelzést adtak, hogy szabálytalan, amit a másik tesz vagy mond. De ennél is tovább mentek és megalkották a saját normáikat: így született meg a sárga lap, ami azt jelzi, hogy még nem olyan erős a bántás. De ők hozták létre azt a szabályt is, hogy jóvá lehet tenni a szabálytalanságot, ki lehet váltani a piros lapot, ekkor lett zöld lap is, ami a jóvátételt szimbolizálta. Nagyon sok osztályfőnök mondta azt, hogy korábban nem volt beazonosítva a bullying, hogy például a kiközösítés, az bizony már az. A kampányban részt vevő osztályokban téma lett a bántás, az, hogy mi a norma, hogyan érdemes viselkedni a másikkal. A gyerekek elkezdtek foglalkozni önmagukkal, önismerettel, azzal, hogy mit várnak el, velük hogyan viselkedjenek mások.”
Ér segítséget kérni
A gyerekközösségekben gyakran nem egyértelmű, hogy mi számít árulkodásnak és mi segítségkérésnek. Pedig, ha valaki nem tudja megvédeni magát, akkor a közösségének kellene, ám segítséget kérni nem könnyű, még magunkért sem. Jankáért sem állt ki senki, ám eljött egy pillanat, amikor a tanárához fordult. „Megszólította Kati nénit, és hirtelen csak annyit tudott kibökni: Segítség! Bajban vagyok! És szép lassan Janka megnyílt, és ömleni kezdett belőle az a sok sérelem, amit az évek során felhalmozott. Kati néni utána három órán keresztül az osztályban a bullyingről beszélt. Janka felszabadult. Már nem is bántják. Persze attól még nem lesznek barátai, de legalább békén hagyják.”
Kapcsolódó cikkek
