Várjuk meg, míg neki lesz rá igénye (Forrás: Getty Images)
Eleget öleljük a gyerekünket?
A néhai Virginia Satir családterapeuta elhíresült mondása volt: „Napi négy ölelés kell a túléléshez, nyolc a stabilitáshoz és tizenkettő a fejlődéshez.” Bár a tudomány nem tudja pontosan igazolni ezeket a számokat, abban a kutatások többsége egyetért, hogy a testi érintésnek komoly érzelmi, lelki és fizikai jelentősége van. Az ölelés csökkentheti a stresszt, erősítheti a kötődést, és biztonságérzetet adhat – gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt.
Mindez azonban könnyen szorongást is kelthet a szülőkben. Elégszer öleljük meg a gyerekeinket? Egyáltalán mi számít ölelésnek? Egy vállveregetés? Egy puszi? Egy összebújás a kanapén? És mi van akkor, ha a kamasz gyerek már láthatóan kellemetlenül érzi magát a túl sok testi közelségtől?
A kisebb gyerek még bújik – a kamasz már távolodik
Kisgyerekkorban az ölelés szinte magától értetődő része a mindennapoknak. Reggeli összebújás, búcsú az iskola előtt, esti altatás, közös mese vagy tévézés – a testi közelség természetesen jelen van.
A kamaszkor azonban sok családban fordulópontot hoz. A gyerek egyre önállóbb lesz, többet van a saját világában, és gyakran már nem igényli ugyanazt a fajta fizikai közelséget, mint korábban. Ez sok szülőnek fájdalmas lehet. Érezhetjük ilyenkor azt, hogy eltávolodik tőlünk a gyerek, vagy hogy valamit rosszul csinálunk.
Pedig a szakértők szerint ez teljesen normális fejlődési folyamat. A kamaszok nem azért húzódnak el az öleléstől, mert kevésbé szeretik a szüleiket. Sokkal inkább azért, mert ebben az életkorban erősebben vágynak az önállóságra, a saját térre és a kontroll érzésére.
Nem minden szeretet néz ki ugyanúgy
Sok szülő azért aggódik, mert fejben számolgatja az öleléseket. Reggel egy, iskola után egy, este talán még egy gyors búcsúpuszi – ez biztosan kevés, nem?
Valójában a szeretet nem mérhető napi darabszámban. A kapcsolat minőségét nem az határozza meg, hogy pontosan hány ölelés történik egy nap alatt, hanem hogy a gyerek érzi-e: biztonságban van, figyelnek rá, elfogadják őt.
Ráadásul nem minden gyerek ugyanúgy szereti a testi érintést. Van, aki természeténél fogva bújósabb, más visszafogottabb. És vannak időszakok is, amikor a gyerek egyszerűen kevésbé vágyik közelségre.
A szeretetnek rengeteg formája lehet:
- egy kedves mosoly,
- egy „vigyázz magadra”,
- egy vállérintés,
- egy közös nevetés,
- egy simogatás,
- egy kis dögönyözés, csiklandozás
- vagy akár az, hogy csendben ott vagyunk mellette.
Fontosabb a gyerek igénye, mint a mi vágyunk
Szülőként sokszor nekünk lenne nagyobb szükségünk az ölelésre. Egy kamasz gyerek puszija vagy egy ritka összebújás emlékeztet arra, hogy még mindig szüksége van ránk. Ez így is van jól.
A probléma ott kezdődik, amikor a saját igényünket a gyerek határai elé helyezzük. Ha egy kamasz egyértelműen jelzi, hogy nem szeretne ölelést, akkor annak tiszteletben tartása legalább annyira fontos, mint maga az érintés.
Ez ugyanis azt tanítja meg neki, hogy:
- joga van a saját testéhez,
- kimondhatja, mire van szüksége,
- és a kapcsolatokban a kölcsönös tisztelet is része a szeretetnek.
A szeretet nem attól lesz erős, hogy mindenáron kierőszakoljuk a közelséget.
Hogyan kapcsolódhatunk mégis a kamaszainkhoz?
A legtöbb kamasz továbbra is vágyik a kapcsolódásra – csak más formában. Sokszor egy laza pacsi, egy összenevetés vagy egy rövid esti beszélgetés többet jelent számukra, mint egy hosszas ölelés.
Persze megöleljük őket induláskor vagy hazaérkezéskor, de ne erőltessük. Figyeljük a jelzéseiket, és fogadjuk el, hogy a szeretetük kifejezése idővel változik. És igen: lehet, hogy egyszer csak újra közeledik. Sok szülő tapasztalja, hogy a nagy kamaszos távolságtartás után a fiatal felnőtt gyerek ismét nyitottabbá válik az ölelésre és a gyengédségre.
A szülők gyakran attól félnek, hogy „elrontanak” valamit. Hogy a túl kevés ölelés majd nyomot hagy a gyerekükön. De a szeretetteljes kapcsolat sokkal összetettebb ennél. Egy gyereknek nem tökéletes szülőre van szüksége, hanem olyanra, aki figyel rá, igyekszik megérteni, és tiszteletben tartja az érzéseit.
Ha pedig egyszer mégis odabújik hozzánk egy kamasz, aki hónapok óta csak félmondatokban kommunikált – az valószínűleg sokkal többet ér, mint tizenkét kötelező napi ölelés.
Kapcsolódó cikkek
