„Talán ez számít a legtöbbet: ha van valaki, aki elhiszi, hogy képes vagy rá” – államvizsgájára készül az utógondozásban élő fiatal lány

Loretta huszonnégy éves, Budapesten él és a szakdolgozatát írja. Kommunikáció és média alapszakon fog diplomázni januárban. Szeretne továbbtanulni még valamilyen szociális-segítő szakon, mert az álma az, hogy olyan munkája legyen, amellyel biztos egzisztenciát képes teremteni magának, és amellyel kitűnhet a szakmájában. A fiatal lány az újságírást és a gyermekvédelmet ötvözné.

Nem véletlenül érdeklődik a szociális pálya iránt: jelenleg utógondozásban van, és egész pici kora óta saját bőrén tapasztalja, hogyan működik a gyermekvédelmi szakellátás. „Ötéves voltam, amikor anyukám bekerült a pszichiátriára, és nem volt, aki hazavigyen a hetes óvodából (A hetes óvoda bentlakásos intézmény, ahol hétfő reggeltől péntek estig tartózkodnak a gyerekek. – a szerk.). Néhány hónapot egy átmeneti otthonban töltöttem, majd onnan vittek a nevelőszülőmhöz egy Pest megyei faluba – meséli az állami gondozott fiatal. – A nevelőanyámat ugyan a pótanyámnak tekintettem, ugyanakkor elég sok olyan helyzet volt, amikor legszívesebben eljöttem volna tőle. De amikor megnyugodtam, mindig arra jutottam, hogy még mindig nagyobb biztonságban vagyok ott, mint az intézetben, amiről egyáltalán nincsenek jó emlékeim. Ott is maradtam tizennyolc éves koromig.”

Nyaranta a Világszép táborokat várta

Nyolcéves volt Lori, amikor először ment táborozni a Világszép Gyermekvédelmi Alapítvánnyal. A programon akkoriban nevelőszülőknél élő gyerekek vehettek részt. „Országosan több helyről jöttek a gyerekek. Egy mesét kellett írni, az alapján bírálták el a jelentkezésünket. Sok barátom lett, nyaranta itt találkoztunk, a legtöbben jöttek évről-évre, és sokakkal még ma is megvan a kapcsolat, találkozunk az alapítványi rendezvényeken.” Akkor még nem létezett mentorprogram, de Wirtz Ágnessel, az alapítvány alapítójával kezdetektől szoros volt a kapcsolata. „Ő volt az, akivel a legtöbbször találkoztam. Fiatalabb koromban főleg táborokban és más eseményeken, de amióta Pestre költöztem, néhány hetente biztosan találkozunk, és telefonon is szoktunk beszélni.”
A lány tizenhat éves koráig az édesanyjával is kapcsolatban volt, de akkor úgy döntött, nem akarja látni többet. „Valahogy addigra jutottam el odáig, hogy azt éreztem, többet nem szeretnék találkozni vele. Azt hiszem, valamennyire kötődtünk egymáshoz, de az évek során rájöttem, hogy folyton csak ígérget, de az ígéreteiből semmi sem válik valóra. Mindig azt mondogatta, hogy majd hazakerülök, de abból semmi sem lett. Viszont abba sem egyezett bele, hogy örökbe fogadjanak. Tulajdonképpen végig csak keresztbe tett. Úgy éreztem, hogy feleslegesen várnék rá, semmi esély nincs arra, hogy megváltozzon.” Lori bevallja, nem sokkal később tudatosult benne, hogy az édesanyja mentális beteg volt, amiről senki nem beszélt neki korábban. „Ma már tudom, hogy nem ennyire fekete-fehér az egész, és elképzelhető, hogy türelmesebb lettem volna vele, ha az állapotáról hamarabb értesülök. Valahogy akkoriban nem is beszéltek ennyit a mentális egészségről.”

A budapesti középiskolát, ahová járt, ő maga választotta. „Messzebb akartam menni, nem akartam a faluban vagy a környéken ragadni. Sosem élveztem ott az életet, mindig is a városba vágytam. Úgy gondoltam, legalább hétköznap több szabadságom lesz. A tizenkettedik osztályt és az érettségit már úgy csináltam végig, hogy bent laktam egyedül. Azon a nyáron töltöttem be a tizennyolcat.”

Többé nem akarta, hogy mások döntsenek az életéről

A gondozott gyerek nagykorúvá válását követően megszűnik ugyan a nevelésbe vétel hivatalos státusza, de a nevelőszülők biztosíthatnak utógondozást. Lori mindenesetre tizennyolc évesen úgy döntött, a saját útját akarja járni. „Eredetileg nem így terveztem. Úgy gondoltam, a nevelőanyámnál maradok, viszont egyre több volt köztünk a súrlódás, még fenyegetőzés is előfordult, ezért végül úgy határoztam, nem fogom megvárni, hogy mások döntsenek az életemről, és elköltöztem. Szerencsére nem voltam egyedül: a barátaim és az alapítványosok segítettek és támogattak. Ágnesék közreműködésével sikerült egy nagyon jó utógondozó helyre bekerülnöm, ahol elvileg a tanulmányaim végéig maradhatok, így nem kellett teljesen önállóan új életet kezdeni.”

Az eleje Lorinak egyáltalán nem volt könnyű így sem. „Korábban csak akkor lehettem egyedül, amikor aludtam, a nevelőanyámnál legalább hatan mindig voltak körülöttem, ezért nagyon furcsa volt, hogy nincs a közelemben senki. Miután beköltöztem, napokig bőgtem, elképzelni sem tudtam, hogyan fogom kibírni, mindent megcsinálni, hogyan fogok magamról gondoskodni. El kellett kezdenem dolgozni, hiszen az étkezési jegyen felül nem volt pénzem. Reménytelennek tűnt, sokszor nagyon magam alatt voltam. Szerencsére Ágnes ott volt, ha szükségem volt rá, és a középiskolai barátaim is sokat segítettek. Pedig ha jól belegondolok, talán nem is tudták, hogy mennyire nehéz volt nekem. Most már tudom, hogy lehettem volna velük sokkal őszintébb, de nem voltam rá képes. Mindig úgy éreztem, hogy csak teher vagyok. Most már jobb a helyzet, de még sokat kell dolgoznom ezen.
Azt mondja, furcsán élte meg, ahogy a nevelőanyja viselkedett, amikor eljött. “A közösen eltöltött tizenhárom év során akkor éreztem először, hogy bármiféle érzelem megmutatkozik rajta irántam. Furcsa volt látni, ahogy kicsit el is sírta magát. Utána még elég sűrűn beszéltünk, aztán egyre kevesebbet. Szoktam gondolkodni a gyerekkoromon, és nyilván nem várnám el senkitől, hogy úgy kezeljen egy gondozott gyereket mintha az a sajátja lenne, de azért lehetne kevesebb traumával is… lehetett volna sokkal jobb is a kapcsolatunk.”
Lori azt mondja, kivételes helyzetben van, mert nagyon jó utógondozóban lakik. „Szeretek itt lenni. Az utógondozók általában nem ennyire jók, sokan például kénytelenek a szobájukat megosztani másokkal. Az enyém meg olyan, mint egy kis önálló lakás, egy saját albérlet. A lakhatás önköltsége öt-tízezer forint havonta, amihez még támogatásként kapok 45 ezer forintnyi étkezési jegyet és 1500 forintot tisztasági szerekre. Ami segítség, de megélni persze nem lehet belőle. Korábban dolgoztam az egyetem mellett egy vendéglátóhelyen, de most már szeretnék a szakmámban dolgozni. Remélem, ha meglesz a diplomám, sikerül majd munkát találni.”

Hittanórán érte megkülönböztetés

A lány a szakdolgozatát a tehetségkutatók hátrányos helyzetű szereplőinek speciális helyzetéről írja. „Régóta foglalkoztat a média szerepe abban, hogy a szegényebb régiókból érkező jelentkezők történetére helyezi a hangsúlyt. Vagyis nem a tehetség van a fókuszban, hanem a fiatalok anyagi és szociális háttere. Szerintem egy tehetségkutatónak nem erről kellene szólnia.” Lorinak a megkülönböztetéssel kapcsolatos személyes élménye még az általános iskolai évekből ered. „Egy kis faluban nevelkedtem, nyilván mindenki tudta, hogy nem a rendes családommal, hanem nevelőszülővel élek. A gyerekek nem csúfoltak emiatt, elfogadták, mondhatni, természetes volt. Aztán a suli végén, hetedik-nyolcadikban hittanra jártam, és ott egyszer csak én lettem a téma. De nem az osztálytársak kezdtek el velem foglalkozni, hanem az atya, aki az órát tartotta. Folyamatosan az volt a téma, hogy nekem mennyivel nehezebb, és hogy a többiek örüljenek, hogy nincsenek abban a helyzetben, mint én. Nem értettem, miért kell ezt minden egyes órán kiemelni, hiszen amúgy mindenki tudja. Jó, persze, nem volt ideális gyerekkorom, de ettől sem lett jobb.”
Lori nem beszélt akkor erről senkivel, mert úgy érezte, nincs olyan felnőtt a környezetében, aki megértené. „Inkább nem jártam többet hittanra. Amikor megkérdezték, hogy mért nem akarok járni, inkább nem mondtam semmit. Olyan közegben nőttem fel, ahol nem volt szokás nyíltan beszélni az érzéseinkről. Sosem öleltük meg egymást. Ha utólag visszatekintek, világosan látszik, hogy a gondozáshoz nem társult sem érzelmi kötődés, sem érzelmi nevelés. Volt, hogy sírtam, de senki nem törődött velem. Vagy azt mondták, hogy túldramatizálok mindent, túl érzékeny vagyok.”

A szeretet és a biztatás jelenti az igazi támogatást

Az alapítványi összejöveteleken tapasztalhatta meg Lori azt az elfogadást és szeretetet, amelyben biztonsággal meg tudott nyílni. „Először furcsa volt, hogy megöleljük egymást. Soha korábban nem tapasztaltam olyat. Amikor véget ért a tábor, és hazamentem, hetekig hiperérzékeny voltam. Különleges volt megtapasztalni, hogy elmondhatom valakinek, hogy mi van bennem érzelmileg. Eleinte egyáltalán nem tudtam ezzel mit kezdeni. Nyolcadik után aztán elkezdtem feljárni Budapestre középiskolába, és ott tapasztaltam meg hasonló érzelmi nyitottságot, elfogadást a barátaim körében. Akkor még nem gondoltam bele, de tudat alatt biztosan ezek a tapasztalatok is hozzájárultak ahhoz, hogy végül otthagytam a nevelőanyámat. Ágneséktól megtanultam, hogy nekem is lehetnek olyan érzelmi kapcsolataim – kortársakkal és felnőttekkel egyaránt –, amelyek révén lelkileg könnyebb és gazdagabb az életem.”

Egy jó utógondozóban – Lori szerint – a nevelők igyekeznek biztatni a fiatalokat a továbbtanulásra. „Nekem szerencsém van, mert itt a nevelők nagyon támogatóak. Ha nem sikerül jó helyre bekerülnöd, akkor az a túlélésről fog szólni, nem arról, hogy képezd magad, hogy fejlődj. Napról-napra fogsz gondolkodni, nem lesznek hosszabb távú céljaid. Egyébként van olyan ismerősöm is, akinek nagyon jó nevelőszülei vannak, náluk maradt utógondozásban, és most ő is diplomás lesz. És az is tény, hogy sajnos sokak elkallódnak, akik a rendszerben nőnek fel. Az utcára kerülnek, prostik vagy hajléktalanok lesznek…”
Azt meséli, Ágnes az elhelyezésen túl másban is segített. „Ha nem lett volna, nem lennének bútoraim sem, és nem valószínű, hogy egyetemre járnék, mert még a tandíjjal is támogatott az alapítvány. Kaptam kölcsön egy tabletet, a költözéskor pedig Ágnes jött el velem háztartási eszközöket vásárolni. Sokszor úgy érzem, túl sokat is kaptam. És nem is nagyon tudom kifejezni a hálát, amit érzek. Különösen az jelentett sokat, hogy tudtam, hogy van valaki, aki törődik velem, hogy hívhatom, ha bármi problémám van. És az a jó, hogy nem kész megoldást kapok, hanem érzelmi támogatást, amiből önbizalmat nyerhetek. És sosem láttam magamat úgy, ahogy ő látott kicsi koromtól fogva: mindig is azt erősítette bennem, hogy csodálatos vagyok. Talán ez számít a legtöbbet: ha van valaki, aki elhiszi, hogy képes vagy rá.”

Lorinak egyelőre nincsenek távlati tervei, reméli, hogy lesz munkája, most ez foglalkoztatja leginkább. Amire igazán vágyik az életben, az az, hogy egy sikeres munkanap után hazatérve biztonságos otthon és szerető emberek várják.

Kapcsolódó cikkek

Baba „Egy idő után megtanulnak nem sírni”

Gyerek Kétezer nevelőszülő hiányzik a rendszerből – most lehet jelentkezni!

Család Zsiga Melinda: „Ha összekoszoltam az új ruhámat, előkerült a nadrágszíj”

Gyerek Egyre több gyerek van állami gondoskodásban