Mert nem jutottunk el az eseményre, ahová elígérkeztünk
Részt vettem egyszer egy ismert motivációs tréner kisgyerekes anyáknak szóló workshopjának szervezésében. A jegyek szépen fogytak, ám az este 6-kor kezdődő eseményen végül alig fél tucat anyuka lézengett. Hát igen, hétköznap este a kisgyerekesek többsége mesél, fürdet, altat… vagy ha nem, hát hullafáradtan néz ki a fejéből, képtelen puccba vágni magát és órákon át koncentrálni.
Rengetegszer előfordul, hogy tervezünk, szervezünk, de a valóság felülírja az elképzeléseket. Nincs családtag, aki elvállalni a csemetét, lemondja a bébiszitter, esetleg eleve nincs is pénz fizetett segítségre. Olyan is van, hogy a gyerek az, aki egyik pillanatról a másikra orvul lebetegszik – akkor aztán végképp lőttek a programnak. Végezetül pedig – hihetetlen, de igaz! – az sem számít ritkaságnak, hogy az anya egyszerűen kidől és alszik egyet, mikor végre lehetősége volna eljutni valahová.
Mert nem vesszük fel a telefont (vagy hívjuk vissza az illetőt)
Botrány: nem elég, hogy nem jutottunk el a buliba, még órákig csevegni sem érünk rá a gyerekkori legjobb barátnőnkkel! Létezik az a típus, aki minden lájkunkat számontartja a nap 24 órájában, és képes reklamálni, ha kommenteltünk egy hírportál Facebook-oldalán, de őt nem hívtuk vissza.
Őszinte leszek: hiába ébredtünk fel vagy maradtunk öt percre egyedül a vécén, olyan jólesik egy kis csend és nyugalom, hogy nem fogjuk telefonálással tönkretenni azt. Pláne, ha a gyerek épp elaludt, és vigyázni kell a bokacsont reccsenésére is, hogy fel ne ébredjen.
Mert magunkkal hoztuk a gyereket oda, ahová nem kellett volna
Amikor egy anya magával viszi a csemetét az okmányirodába, az osztálytalálkozó elejére vagy az edzésre, hidd el, nem jókedvéből fanyalodik ilyesmire. Alighanem nincs más választása. Ilyenkor a kissé hangos, netán nyűgös, felnőttek körül lábatlankodó kölök nem csak a gyermektelenek zavarhatja, hanem a többi szülőt is, akik épp pár nyugodt percre vágynak az otthoni zsivaj mellől.
Emlékszem, amikor az öt hónapos babát először hagytam otthon, hogy kávézni menjek, beültem, és kikértem egy túlárazott luxuskávét. Alig kaptam meg a poharamat, megjelent egy háromgyerekes család, akik iszonyú hangosak voltak – a legszívesebben menekülőre fogtam volna.
Akárhogy is, a gyerek is a társadalom része, még ha akadnak is olyan helyzetek, amikor inkább zsivaj nélkül éreznénk jobban magunkat. Ha teheted, ilyenkor inkább segítsd a szerencsétlen, kényszerhelyzetben lévőt! Nem feltétlen tehet róla, hogy most ezt dobta neki a gép.
Mert otthon hagytuk a gyereket
“Jaj, hát nem hoztad azt a kis cukiságot! Pedig babázni akartam!”, “Ó, de kár, hogy nem jött a fiad, direkt csináltam neki tejmentes palacsintát…” – halljuk nem egyszer.
Az igazság az, hogy imádjuk a kölkünket, ugyanakkor jólesik néha értelmes, felnőtt mondatokat váltani valakivel, megszakítások nélkül. Ez pedig csak úgy sikerül, ha nem kell percenként azt lesni, hogyan bontja le az antik bútorokkal telezsúfolt lakást, vagy mit vesz a szájába öt percenként…
Mert nem úgy neveljük, ahogy azt ő elképzeli
- “Ordít a gyerek, nem kéne csinálni valamit?!”
- “Ne menj bele a játszmába, azért csinálja, hogy dróton rángasson.”
- “Minek magyarázkodsz neki? Csak mondd el, mit akarsz, te vagy a főnök.”
- “Nem gondolod, hogy kicsit túltolod a szigort? Öleld már meg szegényt.”
- “Minek kell csókolgatni meg ölelgetni? Érezze inkább, hogy rossz fát tett a tűzre, így sose tanulja meg, mi a rend…”
– hasonló mondatokat már mindannyian hallottuk párszor.
A valóságban ahány gyerek, annyiféle, és egyetlen szülő se örül, ha kétségbe vonják a kompetenciáját – különösen a kispad rejtekéből.
Mert hisztis
Tipikus probléma, hogy a gyerek elfárad, éhes vagy unatkozik, esetleg telítődött az ingerekkel, és előbb-utóbb eljön az összeomlás pillanata. Ilyenkor a gyermektelen rokonok és ismerősök képesek úgy nézni a szülőre, mint a véres rongyra: mint aki legalábbis egymaga felelős mindenért. Vagy csak mi képzeljük úgy?
A megoldás a problémákra egyértelműnek tűnik (aludjon, egyen, húzódjon félre egy csendes szobába megnyugodni), komoly nehezítő tényező azonban, hogy a gyerek egyrészt maga sem vallja be, hogy a fenti gondokkal küzd, másrészt mire a szülő észreveszi az intő jeleket, többnyire már áll a bál. Ilyenkor egy kis támogatásra van szükségünk, nem ítélkező pillantásokra, miközben tüzet oltanánk.
Mert szét vagyunk esve
Az az ember, aki kizárólag a külseje alapján ítéli meg embertársát, valószínűleg eleve éretlen személyiség. Különösen bosszantó ez, amikor közismert a mondás: vagy a gyerek makulátlan, vagy a lakás, vagy én, mindhárom nem fog menni (csak iszonyú sok külső segítséggel, ami az anyák többsége számára aligha adott).
A legtöbb anyával előfordul, hogy kicsit lerobbanva, foltos ruhában, kócosan, elkenődött sminkkel tűnik fel a színen. Örül, hogy él, fölösleges rámutatni a hiányosságokra. Amúgy… ha valaki nagyon okos, az inkább segítsen! Mindkét félnek jót fog tenni (még a gyereknek is).
Kapcsolódó cikkek
