“Dada!” Kiáltott fel a 2 éves Nicholasom, felém rohant és átölelte a lábamat, mielőtt még bezárhattam volna a bejárati ajtót. Az esti egyszemélyes meglepetésbulija tiszteletbeli vendége megérkezett. “Szia kishaver!” válaszoltam neki, felkísértem az emeletre és megpusziltam az apró orrát, amit szerencsére nem tőlem, hanem a feleségemtől örökölt.
“Sok dolog történt ma vele!” mondta a feleségem, aki hozzám hasonlóan egy hosszú munkanapon volt túl, és elmesélte, a dadánk hogy számolt be Nicholas mai programjáról: babatorna, könyvtári zenei foglalkozás, két új betű megtanulása az ABC kirakósból. Most pedig…
“Előke”, fejezte be Nicholas a gondolatomat, aki aztán a székéhez intett, miután alaposan megvizsgálta a partedlis fiókot, kiválasztva a számára megfelelő darabot, amit viselhet, miközben 45-60 percen keresztül piszkálgatja a vacsoráját (és eszik néhány falatot is).
Összegezve: a dadánk minden nap azt látja, hogy egyetlen gyermekünk imádnivalóan tapsikol kedvenc dalára, és a lefekvést megelőző időben elhúzódó éhségsztrájkot tart.
Mint társtulajdonos a cégünkben, a karrierükben nagyon elfoglalt emberként a feleségemmel ugyanabban a csónakban evezünk. Egyenlően osztjuk fel a házimunkát is: én nem tudok főzni, ő utálja a fürdőtakarítást. Nicholas miatt pedig osztozunk a dolgozó szülők bűntudatában is. Bizony, az apáknak is lehet ilyen – de természetesen van különbség abban, hogy nyilvánul meg ez a bűntudat az egyes embereknél.
Az apai bűntudatomnak számos aspektusa van – otthon, a munkahelyen, sőt, a társadalom által rám vetítve is. Ugyanúgy zavar, hogy ennyit dolgozom, mint a feleségemet.
Szerintem a házasság egyenlő felek partnersége. És minél inkább átalakulóban van a nők társadalmi helyzete, annál inkább emlékeztetnünk kell magunkat erre – a még teljesebb egyenlőségre, még ha lehetetlen is ezt tökéletesen megvalósítani.
De az olyan apáknak, mint én, örökös tétovázással, kíváncsisággal jár, hogy vajon eleget teszünk-e a szülői egyensúly fenntartásáért, ami általában már az első naptól kezdve megborul. És itt a munka szerepe kulcsfontosságú tényező.
A legtöbb apa, köztük én magam is, nem kiegyensúlyozott rendszerben vág bele az apaságba: miközben anya a szülési szabadság alatt otthon marad a babával, a legtöbb apa néhány héttel, sőt, néhány nappal a baba érkezése után visszatér az irodába. Akár jó ez, akár rossz, de társadalmunk a gyerek születésétől kezdve az anyát tekinti az elsődleges gondviselőnek.
Az apák tehát általában a szülői egyensúly csapdájában vannak, és a nemi normák és szerepek fejlődésével igyekeznek felzárkózni, de anélkül, hogy teljes mértékben megértenék, pontosan mihez is kellene, és miben kellene pontosan egyensúlyt teremteni. A munka pedig tovább tömöríti a szabadidőt, egy olyan kultúrában, ami arra kéri az apákat, hogy vállaljanak nagyobb részt a szülői feladatokból. És annak ellenére, hogy rendben van, hogy ez az elvárás, ez ijesztő. Pedig ez a kulturális fejlődés felszabadító lehet, és egyenlően előnyös az anyák és az apák számára is.
A hagyományos apaszerepek, mint “a kenyérkereső”, “az egyedüli fegyelmező”, nem jártak arányos munka-magánélet egyensúllyal. A régi, tradicionális anyaszerep esetében, “a háztartásbeli anyának” pedig egyáltalán nem volt ez egyensúlyban. Mivel egyre több háztartásban dolgozik mindkét szülő, minél jobban le tudjuk tenni ezeket a régi normákat, annál jobb. Így egyenlítődhetnek ki a dolgok.
Mára én és a feleségem mindketten egyensúlyban vagyunk a munkában és a magánéletben, amennyire csak lehetséges. Segítjük egymást a nehéz munkahelyi feladatokban, és próbálunk egymásnak nem bűntudatot okozni, ha a munka egy kicsit a családi idő rovására megy. Rugalmasak vagyunk, és be tudunk ugrani a másik helyett. Egyenlők vagyunk, és egyenlően támogatjuk egymást a dolgozó szülő bűntudatának feldolgozásában, a közös tapasztalataink által.
De sokak nem ennyire szerencsések, nem minden munkahely megértő, és a vezetők gyakran meglepődnek, ha egy apa korán szeretne hazamenni, hogy odaérjen a gyerek versenyére, vagy mert ő viszi a csemetét az orvoshoz.
Az idők ugyan változnak, de a dolgozó apák gyakran éreznek bűntudatot azon igyekezetük során, hogy mindent megadhassanak a gyereküknek, és tiszteletben tudják tartani közben párjuk karrierét is. Törekszünk az egyensúly megteremtésére, ami azt jelenti, hogy meg kell szabadulnunk a hagyományos “dolgozó apa” képtől.
A dolgozó apák minél jobban be tudnak szállni az olyan szülői feladatok ellátásába, amit hagyományosan az anyákhoz kötnek, annál egyenlőbbek tudnak lenni a szülőségben. Hisz a cél közös: mindketten a gyerekünkért dolgozunk és élünk.
(Cikk forrása: mother.ly)
Kapcsolódó írásaink:
- Apaagy, apatest: így változtatja meg a férfiakat a gyerek
- A várandós apákkal is törődni kell
- Megéri jó apának lenni
- Az EP megszavazta, hogy legalább 10 nap apasági szabadság járjon
Kapcsolódó cikkek
