A liberális nevelés megbukott?

Valóban szörnyeteggé szeretjük a gyermekeinket? Szél Dávid pszichológussal beszélgettünk.

Kevés téma van, ami ennyire messzire vinne, mint hogy hogyan neveljük, szeressük a kicsiket. Anyáink nevelési elvei már nem biztos, hogy megfelelő támpontokat adnak, a napjainkban előkerülő elméletekkel kapcsolatban pedig sok kérdés merül fel. Sőt, már maga a “nevelés” szükségessége is megkérdőjeleződik a legfrissebb kutatások szerint. De akkor mégis, mit tehet a szülő? Főleg akkor, ha a nyomtatott, illetve a közösségi médiából ömlenek rá a gyakran egymásnak ellentmondó információk.

Az egyik ilyen, gyakran felmerülő kérdés, hogy vajon lehet-e egy gyereket túlszeretni? A fejünkre nőhetnek-e emiatt és mit tehetünk azért, hogy egészséges egyensúlyi állapot legyen a családban, melyben a gyerekek “szeretettankja” kellőképpen fel van töltve, ugyanakkor a szülők sem érzik magukat pusztán kívánságokat teljesítő rabszolgáknak és programszervező-guruknak.

Az internet persze ebben a témában sem megkerülhető, hiszen ezen a platformon árad és terjed a mindenféle, sok esetben kontrollálatlan, szakértői kommentár nélkül hagyott markáns véleménynyilvánítás. Nem olyan régen az egyik vezető internetes oldal nyolc évvel ezelőtt cikkét kapta fel újra az internet hulláma és számtalan megosztás mellett, sok hümmögő bólogatást is kapott. A cikk Joseph Epstein német író és szerkesztő “kindergarchy” névre keresztelt elméletét taglalja (fontos megjegyezni, hogy nem a gyerekneveléshez bármilyen módon köthető szakember jegyezte le a sorokat és tett kategorikus kijelentéseket a gyerekneveléssel kapcsolatban). Elmélete szerint gyermekeinket egyszerűen szörnyeteggé szeretjük az újfajta nevelési szokások, trendek égisze alatt.

A szülői létforma egyik alapkérdése mindenképpen az, hogy hogyan lehet jól szeretni? Ha ezekkel a fogalmakkal és mechanizmusokkal egy kicsit jobban tisztába szeretnénk jönni, akkor nem kerülhetjük meg azt a feladatot, hogy pár alapfogalmat tisztázzunk. Csak akkor tudunk jól működő rendszereket felállítani a családban, ha tisztában vagyunk azzal, nekünk mit jelentenek az egyes szavak, kategóriák, fogalmak, melyek a kisgyerekes családok életét meghatározzák.

A fogalomtisztázáshoz Szél Dávid tanácsadó szakpszichológust hívtuk segítségül, a népszerű Apapara blog és a blog címével megegyező könyv szerzőjét.

“Véleményem szerint a gyerekkort mindig az adott korszakon belül az adott kultúra hozza létre” – kezdi a szakértő. “Ez tehát azt jelenti, hogy térben és időben kell először körbenézni, s csak utána nekiállni az egyes kérdésekkel foglalkozni. Az, amit mi gyerekkornak hívunk, az utóbbi 50, de még az elmúlt 10 évben is nagyon sokat változott. Ma a szülő-gyerek kapcsolatot egyfajta kölcsönös interakciókon alapuló hierarchikus viszonynak tartjuk, ahol mindenkinek jogai és kötelezettségei vannak.”

Internet, a nagy megmondó

A világhálón újra és újra hódító útjukra indulnak egyes cikkek, melyek azt taglalják, hogy a napjainkban jellemzően jelen lévő, sokszor hivatkozott családi berendezkedések hibásak, sőt károsak. A kezdő szülők könnyen eshetnek kétségbe, hogy vajon amit eddig gondoltak gyerekeikkel való viszonyról, ahogy eddig élték a mindennapokat, az mivé formálhatja a család legkisebb tagjait. Az egyik ilyen, többször feszegetett kérdés a gyermekközpontú nevelés hatásai. Az elmélet érdekes, csak egy nehézség van, a “gyermekközpontú nevelés” nem olyan definíció, mint az anyagmegmaradásé, családonként más-más megvalósulási formája lehet:

“Szerintem senki tudja pontosan, hogy mit jelent gyermekközpontúan nevelni, talán nincs is pontos definíciója, minden család, akinek ez fontos, maga tölti fel tartalommal. Így aztán hatalmas eltérések lehetnek abban, hogy ki mit ért a fogalom alatt, ami talán mégis közös lehet, az az, hogy a gyerekek igényeire próbálnak a gyermekközpontú szülők odafigyelni.”

Hasonló a helyzet akkor, amikor pozitív nevelésről beszélünk. Itt sincsenek konkrét, kőbe vésett szabályok, de azért annyi mindenképp elmondható, hogy : “minden gyereket érdemes olyannak elfogadni, amilyen. Hibáival és erényeivel együtt. De ha mégis meg szeretnénk valamilyen viselkedést vagy működést változtatni, kérdésekkel tereljük, ne pedig utasításokkal irányítsunk. Üzeneteink alapvetően legyenek pozitívak, még akkor is, ha épp nem jól csinálnak valamit. Kritikáinkkal (akár pozitívumról, akár negatívumokról van szó) pedig mindig az adott cselekedetet, sose az egész személyiséget méltassuk.” – folytatja a pszichológus.

Káros lenne?

A nagy kérdés nyilván minden szülőben ugyanaz, ha belefut az interneten a fent sorolt cikkekbe. Vajon tényleg káros, ha másképp nevelünk, mint azt egy generációval korábban tették?

“Ezek az attitűdök csakis akkor lehetnek károsak, ha megpróbáljuk őket modellként, kizárólagosan követni. Ha az óvoda jobbra van, de a gyerekünk balra akar menni, akkor azért érdemes félretenni a gyerekközpontúságot, ha pedig épp az olaj alatt izzó serpenyőt simogatná, akkor aligha érdemes a pozitív üzeneteket keresgélni, esetleg kérdésekkel terelgetni, egyszerűen gyorsan és hatékonyan le kell állítani az életet veszélyeztető tevékenységet” – teszi hozzá a szakértő.

Mi fán terem a tekintély?

Sok cikk a tekintély teljes hiányát kéri számon a gyerekektől és a szülőktől egyaránt. A felvetés újabb kérdést szül. Hogyan definiálható a tekintély és érvényes-e még ez a definíció napjainkban?

“Nem tartom szerencsés kifejezésnek a tekintélyt, az viszont kifejezetten fontos, hogy a családi rendszer nem szimmetrikus és nem is partneri, még ha mindenkinek vannak is benne jogai és kötelezettségei, akkor sem egyenlő benne mindenki. – teszi hozzá Szél Dávid. Ez azt jelenti, hogy igenis bele van könyvelve a rendszerbe a hierarchia, a szülők felelős döntéseket hoznak, amiknek egy részébe a gyerekek nem szólhatnak bele.”

Egy jól működő családi rendszerben tehát valójában nem kell attól félni, hogy a gyerekek a fejünkre nőnek, hiszen bizonyos szabályokat mindenkinek el kell fogadnia. Arról lehet beszélgetni, hogy mi legyen az ebéd, de azt, hogy lesz ebéd, és ebédelni fog a család, az nem vitatéma, mint ahogy az sem, hogy a csokifagyi nem ebéd. Az, hogy a miértekre a gyerekek saját szintjén válaszokat adunk, az még nem vezet automatikus gyerekuralomhoz.

Nagyobb nyilvánosság, elveszett magabiztosság

Talán nem is gondolnánk, de a közösségi média használata szintén befolyással van a gyereknevelési szokásainkra.

“Bármit is csinálunk, azt kommunikáljuk a külvilág felé, jóval több ember előtt láttatjuk az életünket, mint akár csak 10 évvel ezelőtt” – folytatja a pszichológus. “Valamint a rengeteg életmódmagazinnak, kézikönyvnek és internetes tanácsadó oldalaknak köszönhetően elveszítettük magabiztosságunkat, a hitelességünkbe vetett hitünket kiszerveztük ezeknek a médiumoknak, nekik akarunk megfelelni”- jegyzi meg a szakértő.

A nevelés nem szükséges?

Sokan félnek attól, hogy a “nevelés” szót kivegyék a gyerekekkel kapcsolatos meghatározások köréből. Pedig ami helyette van, az sokkal keményebb dió lehet a szó klasszikus értelmében vett nevelésnél, hiszen nem másra alapoz, mint a szülő viselkedésére, jelenlétére.

“Egyre kevésbé hiszek a konkrét nevelés szükségességében, viszont egyre inkább azt gondolom, és kutatások is ezt támasztják alá, hogy a minőségi és hiteles jelenlét a legfontosabb, ahol a szülők és gyerekek kölcsönösen illeszkednek egymáshoz” – zárja le a gondolatsort Szél Dávid.

Szülőként néha nagyon nehéz a saját belső hangunkat meghallani a nagy kavarodásban, pedig könnyen lehet, hogy csak ennyire lenne szükség ahhoz, hogy a dolgok a helyükre kerüljenek.

A cikk a Kismama magazinban jelent meg.

Kapcsolódó cikkeink gyermeknevelés témában:

Forrás: Kismama magazin