A pofonokkal és a nyaklevesekkel ugyanaz a helyzet, mint a dohányzással. Tudjuk, hogy káros, mégsem teszünk semmit, hogy felhagyjunk vele. Ha idegesek vagyunk, rögtön nyúlunk a cigarettáért. A kéz magától működik, anélkül, hogy megkérdezné előtte az agyat, és máris elcsattan a látszólag jelentéktelen nyakleves, amely azonban maradandó nyomot hagy a gyerek lelkében.
Az a bizonyos utolsó csepp a pohárban
Hányszor előfordul, hogy a gyerekek vonakodnak azt tenni, amit elvárunk tőlük, ellenkeznek, visítanak. Esetleg agresszíven viselkednek társaikkal a játszótéren, az iskolában, vagy velünk, felnőttekkel: ütnek, rúgnak, harapnak.
Ha elég pihentek vagyunk, kedvesen, nyugodtan, erőszak alkalmazása nélkül oldjuk fel az efféle konfliktusokat. Ám ha a baba végigbömbölte a fél éjszakát, a kétéves apróság nem hajlandó, csak macis zabpelyhet reggelizni, ami éppen kifogyott, ráadásul a párunk is bejelenti, hogy nem tud velünk tartani vasárnap a kirándulásra, betelik a pohár, és lendül a kéz. Aki így jár el, azért teszi, mert számára ez az egyetlen eszköz, másként nem tud hatással lenni gyermekére.
Ahhoz, hogy békésen túléljük az ilyen helyzeteket, a fejünkben már jó előre fel kell készülnünk rájuk. Ne hagyjuk, hogy meglepjenek bennünket ezek a szituációk, mert tanácstalanok és fegyvertelenek leszünk! Odaütünk, mielőtt egyáltalán felfognánk, mi is történt. Ezért nagyon fontos, hogy békés időszakban tréningezzük fejünkben a megfelelő válaszreakciót, mert a szörnyűség pillanatában erre nem lesz időnk!
Induljunk ki abból, hogy a mi gyerekünk ugyanolyan, mint a többi. A legédesebb mintagyerek is letépi a tapétát a falról, mialatt az anyja a kicsit szoptatja, csak hogy próbára tegye, valóban leken-e neki egyet, vagy csak ígéri.
Segít-e a földhöz vágott tányér?
Abban a pillanatban, amikor a gyermeket arcul ütik, mellékveséje nagy adag adrenalint juttat véráramába. Ez villámcsapásként hat: a feje búbjától a kis lába ujjáig felélénkül. A mellékvese “úgy gondolja”, hogy szükség van az adrenalinra ahhoz, hogy védekezni tudjon, hogy erős, gyors és agresszív lehessen. De ugyanígy szükség van az adrenalinra akkor is, ha a gyerek kimászik az ablakpárkányra, vagy kiszalad az autók közé, hogy gyorsan tudjon cselekedni.
A gyermek ilyen esetekben bizonyára pofonokat vár tőlünk, ehelyett inkább szorítsuk karjainkba! Ez a testi közelség segít csökkenteni a benne felgyülemlett adrenalinszintet.
Sokáig azt tartották, ha széttépünk egy papírlapot, földhöz vágunk egy tányért, egyszóval kitomboljuk magunkat, megnyugszunk. Egy amerikai pszichológus, Brad Bushman azonban arra az eredményre jutott, hogy aki a mérgét ily módon próbálja levezetni, nem szabadul meg indulataitól. Ellenkezőleg: az agresszív dühöngés erőszakos cselekedethez vezet.
Számoljunk hát inkább százig, esetleg vonuljunk vissza a másik szobába, vagy menjünk el otthonról, és sétáljunk egyet! A térbeli és pszichikai távolság a döntő. Olyan ez, mint amikor az autópályán valaki nagyon tolakodik mögöttünk, és ez indulatot vált ki bennünk. A legjobb, amit tehetünk, ha elengedjük az illetőt, hogy minél előbb látótávolságon kívül kerüljön.
Sajnos ezt a megoldást nem választhatjuk minden esetben, hiszen a kicsi gyerekeket nem hagyhatjuk magukra.
“Szinte kiprovokálják a büntetést”
Hogyan tanulja meg a gyerek, hogy mikor viselkedik lehetetlenül, ha mérgünket azzal jelezzük, hogy kimegyünk a szobából, és csak akkor jövünk be, ha megnyugodtunk? Először is minden gyerek tudja, mit jelent szándékosan kiönteni egy pohár tejet, és azzal is tisztában van, hogy ezzel megszegte a “játékszabályokat”. Látva arckifejezésünket és azt, ahogy az adott helyzetben hirtelen reagálunk, nagyon is tisztában van azzal, hogy rosszat cselekedett. Érzi izgatottságunkat, még akkor is, ha képesek vagyunk uralkodni indulatainkon.
A rosszalkodással a gyerek néha tudatosan provokál. Azt akarja elérni, hogy rá figyeljünk, csak vele törődjünk. Ilyenkor egy esetleges pofonnak éppen az a következménye, hogy a gyerek bömbölni kezd, erre vigasztaljuk, ölbe vesszük. Ha ilyenkor higgadtan reagálunk, érzékeltetni tudjuk fölényünket, a gyerek belátja, nem tud kedve szerint manipulálni bennünket.
Figyelemből és szeretetből sohasem elég
Mivel minden gyermeki provokációnak oka van, helytelen lenne, ha végleg szó nélkül hagynánk a történteket, különösen akkor, ha gyakorta ismétlődik. Mindenképpen kell róla beszélni otthon, a családon belül, az óvodában, iskolában a pedagógusokkal. De elsősorban magával a gyerekkel! Meg kell tudnunk, mi áll a csínytevések hátterében. Talán nem tudja elmondani, mi a bánata, de meg kell kísérelnünk megérteni a gondjait. Ha csupán arról van szó, hogy extra figyelmet igényel, adjuk meg neki. Biztosítsunk számára olyan programokat, amikor csak vele foglalkozunk, figyelmünkön és szeretetünkön nem kell osztoznia senkivel.
A gyerek lelkét összetöri a verés
A nyakleves (persze szigorúan makarenkói!) napjainkban sem ment ki a divatból, de örömteli tény, hogy a mamák egyre ritkábban emelik fel kezüket, főleg, ha kétévesnél kisebb apróságról van szó. Inkább megpróbálják jó szóval, lelki ráhatással elintézni a dolgot, anélkül, hogy a gyerek fenekére csapnának. Vannak persze, akiknek néha-néha mégis eljár a kezük, holott a testi fenyítés az esetek többségében, nemcsak hogy hatástalannak bizonyul, de számtalan nem kívánt mellékhatással is jár.
Azok az apróságok, akik csak néha-néha kapnak egy-egy nyaklevest vagy fenéken billentést, rendszerint meglepetten veszik tudomásul a történteket, és rögtön eltörik náluk a mécses, mélységesen megbántva érzik magukat. Többnyire azonnal vigaszt keresnek, és éppen attól várják, akitől elszenvedték a büntetést. Ám akik rendszeresen kikapnak, fásult beletörődéssel fogadják az újabb “ruhát”. Sértettségből vagy büszkeségből, de azért sem mutatják ki érzéseiket, mintegy ezzel is bosszantva a fenyítőt. Előfordulhat, hogy maguk is visszaütnek.
A pofonok, fenekesek mindenképpen összetörik a gyerek lelkét, arra nevelik, hogy ő maga is erőszakot alkalmazzon a kisebbekkel és gyengébbekkel szemben. Mit tennénk egy olyan gyógyszerrel, amely alig segíti elő a gyógyulást, viszont számos romboló mellékhatása van? Bizonyára a szemétbe hajítanánk. Miért nem tesszük ugyanezt a testi fenyítéssel is?
Magyarországon a kis pofon is tilos!
2005. január 1-je óta törvény tiltja a gyermekekkel szembeni erőszak minden formáját, tehát a legkisebb fenékre csapást. is. Sajnos erről a legtöbb szülő egyáltalán ne tud, nem kapott elég nagy sajtóvisszhangot a dolog. Nemcsak a törvényekben, a fejekben, a közgondolkodásban is változást kell elérni.
Nekem jobban fájt
Tudtam, hogy én sosem fogom megütni a gyerekeimet. Készültem, olvastam, önismeretet, gyermeklélektant tanultam, tapasztalt, elkötelezett anyák szavára figyeltem. És mégis. Egy nap egyedül voltam otthon az alig másfél éves Misuval, és egyszerűen képtelen voltam elkészíteni az ételét. Üvöltött, rángatta a nadrágomat, belém csimpaszkodott, ha fölvettem, a lábosba akart nyúlni, szinte beleugrott, és eljött a pillanat, hogy nem bírtam tovább.
Nyugtattam magam, ami máskor hatásosnak bizonyult, hogy milyen jó nekem, amíg ennyire szüksége van rám, meg nem ő a hibás, nyűgös napja van, pici még ahhoz, hogy türelme legyen, imádom, gyönyörű, okos, az én tündéri kisfiam, akit annyira akartam. Nem ment. Jött a lila köd, és a pelusára csaptam. Levegőt venni is elfelejtett. Fuldokolva sírt. Hisztérikusan ölelt, az arcomba fúrta az arcát. Életemben úgy még nem szégyelltem magam. Egymás karjában zokogtunk, megfogadtam, soha többé nem teszek ilyet. Nem kell minden áron ebédet főzni, ruhát stoppolni, ablakot pucolni. Ő az első. A dackorszak viharaiban külön készletem volt figyelemelterelő módszerekből. Nem állítom, hogy egy-két ütés nem csattant el ezután, de jó ideje biztos vagyok benne: soha többet ilyet nem teszek! Minek képzeli magát, aki egy kisgyerek kiszolgáltatott helyzetével, testi gyengeségével, feltétlen bizalmával visszaél? Istennek?
Kapcsolódó cikkeink:
Forrás: Kismama magazin
Kapcsolódó cikkek
