De miért van az, hogy anyaként semmire sincs időnk? Vagyis csak egyvalamire… a gyerekeinkre!
“Miért nem jársz el edzeni valamit? Pikk-pakk lefogynál.”
“Miért nem mész el online shopping helyett inkább a boltba, próbálod fel, és akkor nem nekem kellene most egy mérettel kisebbet kerítenem?”
“Ne szórakozz! Hogy nem tudsz elszabadulni egy mozira?”
Ilyen és ehhez hasonló megjegyzéseket heti szinten kapok, és mindig ugyanaz a válaszom: egyszerűen nincs időm! Sokszor hallom: “De hát a gyerek érkezik a Te életedbe, nem neked kell mindent alárendelned neki!”
De az nem úgy van ám, hogy majd a gyerek, pont akkor nem sír, amikor én otthon éppen házi jóga szeánszot tartanék. Vagy nyugodt lélekkel “énidőzgetnék” a fürdőszobában, miközben ketten verik az ajtót, mert éhesek/szomjasak/pisilniük/rosszabb esetben kakilniuk kell. Szép elgondolás, hogy majd a gyerekek alkalmazkodnak hozzánk, türelmesen kivárják, amíg mi úgy éljük az életünket, mint amikor még gyermektelenek voltunk, de a valóság nagyon távol áll ettől.
Ha őszinte akarok lenni, a nem alvással töltött óráimat non-stop a gyerekeim teszik ki (valamilyen formában). Vagy velük vagyok – játszunk, eszünk, programozunk, altatok, fürdetek stb. – vagy pedig róluk gondoskodom. Főzök vagy kaját készítek elő, ruhákat mosok, teregetek, pakolok, háztartást vezetek, – hogy ne fulladjunk bele a duploba és a vasalatlanba – jelmezt varrok, szülinapi ajándékot vásárolok, személyit intézek, ovis nyílt napot látogatok és még sorolhatnám. De tudjátok Ti is, hogy miről beszélek… Lényeg a lényeg: nálam mindig ők az elsők.
Éppen ezért 2016 óta nincs időm semmire. De tényleg semmire, ami nem velük kapcsolatos.
Fodrászhoz kellene menni? Időpontot kérek, de aztán rájövök, hogy rájuk is ráférne egy hajvágás és inkább őket viszem el. Újra időpontot kérek, de lebetegszenek és le kell mondanom. Majd újra időpontot kérek, de a nagyinak közbejön valami és mégsem tud rájuk vigyázni, amíg én három órát ülnék a sapkás melírban. Végül feladom, majd néhány hónap múlva újra megpróbálkozom, és ugyanezt a kört futom meg ismét. Végül egyik este miután elaltattam őket, félálomban kikönyörgöm a férjemtől, hogy fesse be házilag a hajamat barnára, hogy ne legyen több gond a fodrászhoz járással sem.
- Kapcsolódó: Kávétól kávéig élek… Ez lenne az anyaság?
De nem is kell ilyen “szélsőséges” példát hoznom. Elég, ha csak azt mondom nektek: kávé. Ezer százalék, hogy nem vagyok egyedül azzal, hogy megfőzöm a kávét, de órákig nem jutok hozzá, hogy meg is igyam. Mert a kisebbik bekakil, de úgy alaposan. Oké fürdünk, váltás ruha, nyúlnék a kávéért, de csönget a futár, aki házhoz hozza a bevásárlást, mert ugye bevásárolni sincs idő (meg hangulat se, két ordító aprósággal a bevásárlókocsiban, összekapkodni a cuccokat a szupermarket polcairól, miközben próbálja az ember elhárítani a hisztit, amiért nem kerül a kosárba GUMIIIIICUKOOOR!!!!!) Szóval jön a futár, hozza a bevásárlást, amit persze el kell pakolni, mert ha elérhető helyen marad, akkor az apró, kíváncsi kis turkászok martaléka lesz. Éppen kipakolok, amikor a nagyobbik előbújik a gyerekszobából, s kérdő tekintettel nekem szegezi: “tízórai?”. Erre persze rohan a kisebbik is és már ott is ülnek a konyhaasztalnál, mint a verebek, s a kávém olyan távolinak tűnik, mint egy wellness hétvége kettesben a férjemmel.
Sokat nyavalygok amiatt, hogy nem éppen leánykori az alakom. Erre is mindig megkapom, hogy a diéta mellett miért nem teszek ezért még valamit? Miért nem járok el sportolni, sétálok nagyokat, vagy csak tornázom otthon? Valahol tök igaz is, de mégis egyszerűen nem megy. Mivel a gyerekfelvigyázás igencsak ritka opció nálunk, így az otthoni tornával próbálkoztam. Elő is fizettem egy népszerű – kifejezetten anyukák számára tervezett – online tornacsomagra. De sajnos hamar beletört a bicskám, pedig tényleg nagyon akartam.
Amikor a kicsik ébredése előtt kezdtem tornázni, mintha megérezték volna és hamarabb keltek, pedig még hang se volt a videón. Ha délelőtt a játékidejükben álltam neki a földön tekergőzni, kivétel nélkül birkózási lehetőségnek tekintették, illetve pillanatok alatt duplo darabokkal borították be a jógaszőnyeget. Ha a délutáni alvásidőben gondoltam úgy, hogy lenyomom az aznapi tornát, 10 perc múlva már ott vigyorgott valamelyik az ajtóban. Este? Este már örültem, ha az ágyba rogyás ászanáját el tudtam végezni. Így elnapoltam ezt a torna dolgot, szégyen gyalázat.
- Kapcsolódó: Annyira másképp folyik az idő, ha szülő vagy
Próbáltatok-e már játszótéri találkozóra menni szintén anyuka barátnőtökkel? Kabaré a köbön! Az egy dolog, hogy mind a ketten késtek. Te azért, mert a kicsi magára rántotta a konyha pulton felejtett reggeli kakaó maradékát, és úgy ahogy van öltözhettetek át. Ő azért, mert a nagyobbikja levágott egy amolyan 15 perces, földön vergődős hisztit, amiért nem héveztették meg a 10 kilós, háromkerekű biciklit a játszótéri randira.
Amikor végre mégis összetalálkoztok, egy szia-szia, puszi-puszinál többre nem is marad időtök, mert a gyerekek – ahányan annyi felé – szaladnak szét, ti pedig próbáljátok őket valahogy a játszótér határain belül tartani. Amikor végre kicsit csitulnak a kedélyek, lassan egymás felé oldalaztok és nyugtázzátok, hogy milyen iszonyat régen találkoztatok, és milyen hektikus is az élet anyaként. És ennyiben ki is merült a párbeszéd, mert a tiéd épp fejre esni készül a csúszdaállványról, az övé meg belecsavarodott a hintaláncba és már rohantok is.
Megkondul a harang és tudod, hogy indulnotok kell haza, hogy még az ebéd is beleférjen, mielőtt összerogynak a fáradtságtól. Jót beszélgettetek. Ja nem. Még egyszer-kétszer megpróbáltok időt szakítani a talira, de aztán rájöttök, hogy jobb, ha megvárjátok az ovis éveket, hátha felszabadul majd akkor egy-egy délelőtt úgy, hogy három mondatnál többet is tudjatok kommunikálni.
Annyi példát hozhatnék még, de értitek Ti úgyis.
De most komolyan. Tényleg én rontottam volna el? Nekem kellett volna keményebbnek lennem, nemet mondanom, szabályokat állítanom, már az elején? “Beidomítani” őket, hogy ül, vár, fekszik, nem sír? Türelmesen és csendben malmozik, amíg én kifényesítem a lakást, lefogyok 20 kilót, nyugalomban kávézom, beszerzem a tavaszi szezon legfrissebb kollekcióját és a többi? Hát nem tudom… Mert tény, hogy néha kiborító, hogy tényleg semmire nincs időm, de ez az időszak olyan pillanatok alatt elrepül. Ha megalapozhatom a jó viszonyt, a szoros kötődést – nem függést – akkor miért ne adjam nekik minden percemet? Hiszen lássuk be, annyi időm lesz még magamra, nekik viszont később olyan kevés idejük lesz majd rám!
Kapcsolódó cikkek
