„A fiam négyéves volt, amikor a kishúga megszületett, és attól kezdve nem tudott ellenállni a késztetésnek, hogy a kezébe szorítsa a baba arcát – írja egy édesanya a Huffposton. – Ezt minden nap több tucatszor megtette – néha egy kicsit túl nagy lelkesedéssel. Én pedig futva jöttem, és kiabáltam: „Gyengéden! Kedvesen!” Bevallom, nem ez volt az első szó, ami eszembe jutott. Nem is a második vagy a harmadik. Ezek a következők voltak: „Nem!”, „Állj!” és „Menj onnan!” De végül a szelídebb megoldást választottam, és olyan gyakran kellett mondanom, hogy hamarosan automatikussá vált.
Persze nem mindig voltam szelíd, édes és türelmes, de ha bármit is tanultam a tanárképzésemből, az az, hogy meg kell mondanod a gyerekeknek, mit szeretnél, hogy tegyenek ahelyett, hogy elmondod, mit ne tegyenek. Valószínűbb, hogy megfogadják a szavaidat, és megkímélnek attól, hogy egész nap „nem”-et kiabálva kelljen rohangásznod, ami mindenki számára kimerítő.
„Senki sem akarja mindig a „nem”-et hallani. Ez kemény és büntető érzés, és távolodáshoz vezethet” – mondja a HuffPostnak Jazmine McCoy pszichológus. Kristin Gallant szülői coach hozzátette, hogy az általunk használt nyelv fontos annak fényében, hogy a gyerekek agya még fejlődik. „Az, ahogyan a gyerekeinkre reagálunk, fejleszti az agyukat és a megküzdési készségeiket. Az, ahogyan beszélünk velük, a „belső hangjukká” válik, így az, ahogyan velük érintkezünk, számít. Ha együttérző problémamegoldókat akarunk nevelni, az velünk, szülőkkel kezdődik.” Nem vagyok benne biztos, hogy a fiam emlékszik-e arra, hogy akkoriban naponta körülbelül ezerszer mondtam neki, hogy legyen gyengéd, de olyan tinédzserré nőtte ki magát, aki nem csípi meg vagy bántja az embereket. A nővére is heg nélkül vészelte át a korai időket. Alább írunk néhány módszert a napi ezer nem csökkentésére, és további tippek a pozitív nyelvhasználathoz. (Persze vannak sürgős helyzetek, amikor nagyon is helytálló „nem”-et kiabálni.)
Tegyük fel, hogy a kicsi túl nagy zajt keltve rohangál, és mi azt szeretnénk, hogy lassítson és sétáljon, váltson tevékenységet, vagy menjen el máshova játszani.
Ebben a helyzetben ezt mondhatjuk: „Most több csendre van szükségem. Kérlek, játssz a szobádban vagy az udvaron. A te döntésed.”
Természetesen bizonyos helyzetek nem kínálnak lehetőségeket. Ha például egy múzeumban vagy egy könyvtárban vagyunk, csak azt mondhatjuk: „Sétálj!”. Lehet, hogy először furcsának tűnik, de meg fogjuk szokni, és megkönnyebbülést jelenthet, ha abbahagyjuk a folyamatos „Ne fuss!”-kiabálást.
Persze lesznek visszaesések; a gyerekek nem mindig változtatják meg viselkedésüket, amikor azt szeretnénk. Máskor megtörténik a varázslat.
Íme, néhány további hasznos kifejezés:
- „Hagyd abba az ordibálást!” Helyett: „Kérlek, nyugodt hangon mondd el a húgodnak, mit szeretnél”
- „Ne kiabálj!” Helyett:„Nehéz megérteni téged, amikor kiabálsz. Beszélj halkabban!”
- „Hagyd abba a fröcskölést!” Helyett: „Kérlek, tartsd a vizet a fürdőkádban!”
- Ne csámcsogj!” Helyett: „Kérlek, hogy csukott szájjal egyél!”
- “Ne állj a székre!” Helyett: „A székek ülésre valók. Ülj le kérlek.”
- „Ne játssz az étellel!” Helyett: „Az étel nem arra való, hogy játszunk vele, az étel arra való, hogy együnk. Két választásod van: megeszed az ételt, vagy elmész az asztaltól.”
- „Ne menj el egyedül!” Helyett: „Megfoghatod a kezem, vagy beülhetsz a bevásárlókosárba.”
Néha a szülők attól tartanak, hogy ha hagyják gyermekeiket kifejezni preferenciáikat és döntéseket hozni, akkor túlzásokba esnek, például azt mondják, ha nem tudunk fagylaltot venni, vegyünk inkább egy pónit.
Itt hasznosak a korlátozott lehetőségek. Ha több alternatíva is van, ajánljuk fel őket, de kettő is elegendő. Ne nyílt végű kérdést tegyünk fel. Az nagyszerű a mélyebb beszélgetésekhez, de kevésbé hasznos gyakorlati eszmecseréhez. Ha azt mondjuk: „Mit kérsz uzsonnára?”, az megnyitja az ajtót annak, hogy ezt válaszolják: „Hot dogot és sütit”. Ehelyett kérdezzük ezt: „Almaszereleteket kérsz uzsonnára vagy perecet?” Így adunk nekik némi irányítást, ami jó érzés, de nem akkora erőt, ami agyonnyomja őket.
A gyerekek persze sokszor olyasmit is kérnek, amit jelenleg nem kaphatnak meg. Fárasztó lehet folyamatosan tagadni ezeket a kéréseket, de enyhítheti a csapást, ha tudatjuk velük, hogy meghallottuk a kívánságaikat, és adott esetben engedünk is nekik. „Készítsünk tervet arra vonatkozóan, hogy ez mikor történhet meg, és ragaszkodjunk az ígérethez!” – mondja McCoy.
Például: „Nagyon jól néz ki az a süti! Együk meg vacsora után!” Vagy: „Tudom, hogy tényleg el akarsz menni a parkba, és azt kívánod, bárcsak most elmehetnénk! Értem, és bárcsak mi is tudnánk! Tervezzük meg, hogy holnap reggeli után indulunk. Mit vársz a legjobban a parkban?” Itt hosszabb beszélgetésbe vonjuk be őket a vágyukról, ami segít abban, hogy érvényesítve érezzék magukat akkor is, ha meg kell tagadnunk a kérésüket. Egy másik példa: „Tudom, hogy szomorúnak érzed magát, mert vége a képernyőidőnek. Ideje kimenni a szabadba és játszani. A homokozóban vagy a hintán szeretnél kezdeni?”
Természetesen a reakcióik nem mindig jók – még akkor sem, ha próbálunk pozitívan fogalmazni. „Normális, hogy a gyerekek dührohamokkal, kérdésekkel és tiltakozással fejezik ki csalódottságukat” – mondta erről a szakértő. Próbáld meg folytatni a tárgyszerű kijelentéseket, olyan nyugodtan, amennyire csak tudod, még akkor is, ha a gyereked teljesen elveszíti a hidegvérét. Ilyenkor jöhetnek ezek a mondatok: “Homokot akarsz dobálni; nem engedem. Mára befejeztük a homokozót, hogy megóvjuk a szemedet. Holnap újra megpróbáljuk.” „Úgy tűnik, nehezen tudod az ételt a tányéron tartani, ezért most befejezzük az evést. Majd uzsonnakor megint jövünk.” Ezekben van egy jó és egy rossz hír, ami segít elkerülni a hatalmi harcokat. „Ahelyett, hogy határozott „nem”-et mondanál, egyszerűen ékeld be a „nem”-et két „igenlő” gondolat közé.” Például: „A parkba akarsz menni. Ez remek ötletnek hangzik! Ma iskolába kell mennünk. Holnap menjünk a parkba, és játszhatunk a hintán!”
Használjunk utasításokat, ne kérdéseket!
Sokunknak szokása, hogy egy kérést kérdésként fogalmazunk meg, mert úgy udvariasabb: „Odaadná nekem a salátaöntetet?” A nőket különösen így szocializálják. De az ilyen kérések megfogalmazása zavaró lehet a gyerekek számára. Amikor valami olyasmit mondunk, mint: „Abbahagynád a bátyád csipkedését?”, akkor vegyes üzenetet küldünk. Most akkor megmondod neki, mit tegyen vagy csak kérdezel valamit? Ha átmész oda, ahol a gyerekeid vannak, esetleg még meg is fogod a kezét, és azt mondod, hogy „csak szelíden”, azzal közvetlen üzenetet küldesz, és nyugodt maradsz. Ez inkább jelzi, hogy komolyan gondolod a dolgot, mint ha kiabálnál velük.
Menj közel és ereszkedj le!
Elképesztő, de a suttogás a fülükbe ezerszer olyan hatásos, mint a szobán való átkiabálás. Általános szabály, hogy minél izgatottabbak és hangosabbak a gyerekek, annál csendesebbnek és nyugodtabbnak kell lennünk ahhoz, hogy segítsünk nekik az önkontrollban. McCoy azt mondta, hogy „amikor az agresszív viselkedésről van szó, például verekedésről, „a testbeszédünk gyakran többet mond, mint a tényleges szavaink. „Menj közel, válaszd szét a gyerekeket, és teremts szemkontaktust – mondja a pszichológus. Ha letérdelsz, hogy az ő szintjükön legyél, az azt sugallja, hogy meg akarod érteni, mit éreznek. Tartsd meg a nagy „nemet” a súlyos helyzetekre – például ha kifutna a kicsi az útra. „A hangos nemnek sokkal nagyobb ereje van, ha nem használjuk túl a mindennapi életben.” Az a helyzet, hogy szülőkként az a dolgunk, hogy sok mindenre nemet mondjunk. A sarkalatos részlet az, hogy hogyan tesszük ezt.
Forrás: Huffpost
Kapcsolódó cikkek
