Szabályokra szükség van? (a kép csak illusztráció)
Néhány hónappal ezelőtt megdöbbenve hallottam egy ismerősöm szájából, hogy őt teljesen lenyűgözi, milyen katonás rendben is éljük az életünket az öt gyerekünkkel. Titokban gyorsan körülnéztem, hogy tényleg hozzám beszél-e, mert én sok mindent látok bele az életünkbe, de szerintem még nyomokban sem tartalmaz rendet, nemhogy katonásat.
Aztán, amikor rákérdezett, hogyan is telik egy átlagos napunk, beláttam, nagyon is pontosan meghatározott szabályok szerint vezérlem a családunk életét, és bármennyire is ódivatúnak tűnik az álláspontom, ezek nélkül talán nem is boldogulnék a családi kapitányi ranggal együtt járó feladattömeggel: még kuszább lenne az életünk, ami már önmagában véve is rendkívül összetett, több rétegű, néha még számomra is átláthatatlan és kibogozhatatlan.
Egy pillanatra felsejlett előttem egy kép arról a napról, amikor a családunk minden tagja azt csinálja, amit akar, akkor, amikor akarja… Soha ilyen gyorsan nem hessegettem még el egyetlen gondolatfoszlányt sem.
Ma minden a gyerekek és az ő igényeik körül forog. Annyiféle módon nevelhetünk gyereket, hogy az ember csak kapkodja a fejét: hol ilyen, hol olyan – néha egymásnak teljesen ellentmondó – tanácsok árasztják el az online világot, és mindenki nagyon igyekszik megfelelni nekik, hol ennek, hol annak. Mert ha nem tesszük, akkor valamit végképp elrontunk a gyerekünkön, és jaj lesz nekünk és neki is.
Én sokkal inkább azt gondolom, hogy jaj akkor lesz nekünk, ha felcseréljük a szerepeket, ha a megengedés látszata mögé bújva lemondunk a szabályokról, mert félünk konfrontálódni a gyerekünkkel és félünk kimondani, hogy mi vagyunk a felnőttek, rajtunk múlik, milyen életük lesz felnőtt korukban, még ha e szigorúság most nem is tetszik nekik.
A szabályok miatt nálunk leginkább Nagyfiú és Nagylány szívja a fogát. Ők az úgymond példamutatók (akár jó, akár rossz értelemben), Középső és Négyes a követők, Legkisebb pedig… nos ő a Diktátor. Jelen pillanatban a napirendi szabályokat az ő bioritmusa szabja meg. És ettől szabálytalanok a szabályaink, hogy bár a tartalmuk ritkán változik, de mindig az aktuális célszemély szerint frissítjük őket.
A családunk életvitelét befolyásoló szabályokat nem szülői kicsinyességből hozom, hogy az erőmet fitogtassam, hanem, hogy élhető életteret biztosítsak a gyerekeimnek és magunknak, a korlátokat pedig olyan tágra szabom, amennyire csak lehetséges.
Mikről is van szó? Nálunk nincs demokrácia az ételválasztásban, nem főzök ötfélét, úgyis találnának benne fújognivalót, az étel azért van, hogy megegyük. A hétnek hét napja van, minden nap kedvezek valakinek, amit biztosan szeret, a többiek pedig fejet hajtanak vagy éhen maradnak.
A közös programok k-ö-z-ö-s-e-k, akkor is, ha egyik vagy másik gyerek már unalmasnak találja. Mi is annak találjuk némelyiket, de nem tehetünk mindenkinek egyszerre a kedvére, tekintve, hogy nagyon nagycsalád vagyunk. Természetesen nem mindig a kisebbekhez igazodunk, de mégiscsak ők a szűk keresztmetszet, mert a múzeum már érdekes lehet a nagyoknak, de három kicsit lefoglalni ott nem egyszerű, szóval mindig a kisebb ellenállás felé hajlik a kezem.
Lehet ellene panaszt emelni, de nem érdemes. Legkisebbet ugyanis nagyon nehéz meggyőzni róla, hogy ne akassza le a képeket a falról, míg Nagyfiú és Nagylány – bár utálják -, de kivárják, hogy a kisebbek kitombolják magukat a játszótéren, addig ők olvasnak (vagy látványosan unatkoznak, esetleg arra fanyalodnak, hogy mégiscsak bekapcsolódjanak a játékba a kisebbek szintjén) és valljuk be őszintén, ez kevésbé veszélyes, mint a képlopás.
Egy gyerekkel az ember még megengedheti magának azt a luxust, hogy egyszer-egyszer ne pakoltassa el a játékokat a nap végén a csemetével, hiszen másnap nagy az esély rá, hogy úgyis újra azokkal fog foglalkozni, ráadásul a mennyiség elfér a szoba egyik sarkában. Öt gyerekkel erre esély sincs, hacsak nem akarunk bokáig gázolni a legóban és társaikban. Ezen a ponton könyörtelen vagyok: ami nem kerül a helyére, az egy időre kikerül a forgalomból, mert sajnos a rossz példa ragadós, ragadósabb, mint a jó (ki érti ezt?). A rendrakás a gyerekek közös feladata, nem érdekel, ki vette elő és ki nem rakta el, eredménycentrikus vagyok.
A csend nagy kincs minálunk, ezért a délutáni csendes pihenő alatt csend van -aki nem tud csendben lenni, az alszik, aki tud, annak nem kell. És láss csodát, működik, vagyis el tudják foglalni magukat pisszenés nélkül, csak a kellő motiváció kell hozzá.
Őszintén bevallom, engem nem nagyon érdekelnek a nagybetűs gyereknevelési könyvekben megírt okosságok a szabályok idejemúltságáról, illetve csak akkor, ha az írója eltölt velem egy napot a tűzvonalban, vagy minimum négy gyereke van és a sok okosság mellett azt is bevallja, hogy a könyvben foglaltak megvalósíthatóságának százalékos aránya a gyerekek számával pontosan fordított arányban áll. Mert a papírra vetett idealisztikus tanácsok pont annyit érnek, amennyit meg lehet belőlük valósítani öt gyerek mellett…
És tisztelet a kivételnek, nagyon kevés az ilyen tanács, viszont az általam alkalmazott szabályoktól működik a családunk, és még senki nem szerzett lelki sérüléseket, nélkülük viszont én már padlót fogtam volna.
Ezek a cikkek is érdekesek lehetnek számodra:
- Gyermeknevelés: top öt tiltólistás dolog
- A gyermeknevelés művészete
- A legtipikusabb szülői hibák
- 8 idegesítő nevelési tanács
Kapcsolódó cikkek
