Illusztráció: Getty
Az ébresztőóra hangja. A magány. A monotonitás.
Talán ezt a három dolgot utáltam a legjobban az életemben akkor, amikor még nem voltak gyermekeim. Emlékszem, minden héten a hétvégéért éltem, vártam, hogy utazhassunk, kirándulhassunk, vagy csak úgy egyszerűen kirúghassunk a hámból. Utáltam unatkozni, sosem szerettem egyedül lenni, otthon ücsörögni meg végképp nem bírtam. Tanultam, dolgoztam, buliztam, utaztam, szerelmes lettem. Összetört a szívem, ismét szerelmes lettem. Egy szóval: ÉLTEM.
Viszont ahogy teltek az évek, mindig egyre többre, másra vágytam. Elkezdett motoszkálni bennem a gondolat, hogy valami, VALAKI hiányzik. Onnantól kezdve, hogy ez megfogalmazódott bennem, semmi többre nem vágytam már, csak arra, hogy Anya legyek. A karrier, a szórakozás, minden, ami addig fontos volt, szép lassan hátrébb került a képzeletbeli rangsorban. Teltek a hetek, a hónapok, és én fejben már készültem, játszottam a gondolattal, vajon mikor lesz kisbabánk. Kisfiam lesz, netán kislányom? Mi lesz majd a neve? Meg sem fogalmazódott bennem, hogy ez mennyi nehézséggel fog járni, akkoriban eszembe sem jutott, hogy az anyasághoz negatív érzések és áldozatok is társulhatnak.
Amikor az első gyermekemet vártam, minden csodálatos volt. Belevágtunk, s Ő jött azonnal! A férjemmel egy emberként szárnyaltunk a boldogságtól, minden percét élveztük az előkészületeknek, gyerekszobát festettünk, bababolttól bababoltig mentünk. Mikor megszületett a kisfiunk, az aranyóra alatt szintén a felhők felett jártunk, hiszen végre ott volt velünk Ő! Tökéletes volt, gyönyörű, a mi kisfiunk, akire oly régóta vártunk… Azon a napon férjből és feleségből elsősorban Apa és Anya lettünk.
De már az első éjszaka arcon csapott a valóság. Szédültem, fáradt voltam, kimerített a tizenkét órás vajúdás, a fiam pedig erre fittyet hányva órákon keresztül képes volt üvölteni. Vajon ki segít egy frissen szült anyának vasárnap hajnal három órakor az újszülött osztályon? A kérdés költői, a válasz pedig az, hogy az égvilágon senki. Zokogva próbáltam YouTube-videók segítségével a mellemre tenni, hátha akkor tud enni valamit, és megnyugszik. Olyan kimerült voltam, hogy azt sem tudtam, hol vagyok. Ez a valóság, vagy csak álmodom és meg sem született még a gyermekem? Ez már tényleg mindig így lesz, mostantól ez az életem?
És igen, amikor hazamentünk, akkor se lett könnyebb dolgom. Nem ment a szoptatás, magamat hibáztattam miatta. Állandóan kimerült voltam, és bár nem állt tőlem távol soha a több órás munka, a virrasztás sem, én ilyen szinten megterhelve még sosem éreztem magam.
Ahogy teltek a hónapok, egyre könnyebb lett. Én is kezdtem kicsit visszatalálni önmagamhoz, a kisfiamat is egyre több mindenbe be lehetett vonni, napról napra könnyebb volt vele kommunikálni, és csodálatos volt látni, ahogy nyílik az értelme. Ekkor döntöttünk úgy, hogy nehézségek ide vagy oda, belevágunk még egyszer. A második kisfiam születése után a kezdeti nehézségek elmaradtak, rutinosan vágtunk bele az újszülött-gondozásba. Ugyanúgy szerelem volt első látásra, mint a testvérénél.
Ám ahogy telt az idő, más nehézségek jöttek. Testvérféltékenység, betegségek, sokszor egyszerre mindkét gyereknél. És én bármennyire szerettem volna is, nem tudtam kettéválni. A szívem szakadt meg, amikor az egyikkel foglalkoztam, és a másik hívott, de nem tudtam menni azonnal. Két gyerek, dupla felelősség, szokták mondani és ez valóban így van. Meg hát dupla káosz, dupla hiszti… nem utolsósorban dupla szeretet!
Mostanában nagyon sokat gondolkozom saját magamon. Szinte észre sem vettem, de három éve semmi másról nem szól az életem, csak a gyerekeimről. A fejlesztésekről, a vizsgálatokról, az alvásidejükben megejtett gyors kutatásokról: melyik cipő az ideális, milyen inhalátort vegyünk, melyik gyerekülést válasszuk?
Ha a tükörbe nézek, lassan már meg sem ismerem magam. Az egykor külsejére igényes, törekvő nő, aki előtt nem volt lehetetlen, most egy lyukas leggingsben, kajafoltos pólóban álló, meghízott, zsíros hajú asszony lett, akinek teljesen odaveszett a csillogása.
A kisebbik fiamnak holnap lesz az első születésnapja, én pedig itt ülök, írom ezeket a sorokat, és azon gondolkodom, hogy a régi életemből ebben a pillanatban szinte minden hiányzik. A rossz dolgok is. Az ébresztőóra csörgése, hogy pontosan tudjam, nyolc órát aludhatok még addig. A magány. Szép is lenne, ha legalább a reggeli kávémat nyugalomban el tudnám fogyasztani! És… édes Istenem, hogy én most mit meg nem adnék érte, ha csak egy napig is, de unatkozhatnék! A kiszámíthatóság is hiányzik. Mert az anyaságban az a legdurvább, hogy bár minden nap ugyanolyan, mégis minden nap különbözik. Tudod, hogy ugyanúgy a gyerekeket kell ellátnod holnap is: reggeli készülődés, ebédeltetés, vitaminok beadása, altatás, fürdetés. De azt nem tudod előre, hogy éjjel ki fog belázasodni, esetleg melyiknek lesz reggel az első mozdulata az, hogy letöri a fogát, vagy melyikkel kell rohanni egy kis baleset miatt a sürgősségire.
Nagyon sokat agyalok azon, hogy milyen lesz az életem, ha már nem lesznek ilyen kicsik. Mit kezdek majd hirtelen a rengeteg időmmel? Hiányozni fognak majd a végeláthatatlan játékhegyek, az állandó kupleráj? Az örökké tartó testvérharcok, a dacolásuk, az ügyetlenkedések?
Mindig arra jutok magamban, hogy igen, valószínűleg még ezek a dolgok is hiányozni fognak. Mert mi emberek így működünk. Sosem vagyunk teljesen elégedettek azzal, amink van, mindig többre, másra vágyunk. Legbelül tudom, hogy leszek én még A NŐ. Talán már sosem leszek ugyanaz az ember, mint régen, de fogok még tanulni, dolgozni, gyerekek nélkül utazni, délután pedig edzőterembe menni a játszótér helyett. Talán újra mindennap sminkelni fogok munkába menet, úgy, mint régen. Lehet, hogy a régi alakomat is visszanyerem, és vissza fogok találni önmagamhoz.
Most úgy érzem, hogy egyszerűen elkoptam, de azt hiszem ennek ellenére végre elfogadtam, hogy ez az időszak most nem rólam szól. A gyermekkor az ember életében az egyik legnagyobb kincs, és rajtam a felelősség, hogy két kisember gyerekkorát csodákkal töltsem meg. Ez a legnagyobb feladat, amit egy nő az életben magáénak tudhat, és én minden nehézség ellenére hálás vagyok, hogy nekem megadatott.
Így hát várat még magára a csörgő vekker, a magányos nappalok, éjszakák és az unalmas délutánok. Egyszer majd úgyis visszatérnek.
Holnap már egy éves lesz a kisebbik fiam. Egyszer majd a mai napot sírom vissza.
Kattints IDE, és olvasd el a pályázat legjobb írásait! (folyamatosan frissül)
Kapcsolódó cikkek
