“Ötévesen nem angolul kell tanulni, hanem rohangálni az udvaron, a friss levegőn, látszólag céltalanul, mert attól fejlődik az agyuk. Gilisztát fogdosni, bodobácsot gyűjteni, sarazni és koszosnak lenni, rettenetesen koszosnak. Csúszni-mászni, bunkert építeni. Világgá menni” – Vekerdy Tamás gondolatai sokáig alapjaiban határozták meg a különórákról alkotott szülői véleményeket. Fontos azonban tudni, hogy az ötéves még úgy tanul angolul (és minden mást is), hogy közben rohangál az udvaron, gilisztát fogdos, bodobácsot gyűjt, bunkert épít. Vagyis ebben az életkorban még játszva tanul a gyerek, és a különórák nem a nyelvvizsga vagy – sport esetén – az olimpia körül forognak, hanem a játékról, a kreativitásról, az agyféltekék fejlesztéséről, a közösségi munkáról, az együttműködés elsajátításáról. Valószínű tehát, hogy a gyerek nem válik anyanyelvi beszélővé, nem nyer világbajnokságot és nem kap szerepet a Diótörőben, de játék közben elsajátít egy sor olyan képességet, amelyek hasznára válnak.
A dilemma persze adja magát: nem akarod ráerőltetni a gyerekre a saját akaratodat, hogy aztán megutálja az úszást vagy a karatét, de közben lemaradni se akarsz semmiről, amit kiskorában tanulhat meg legkönnyebben az ember. Emily Andrews amerikai gyermekpszichológus, a Here and Now Kids blog szerzője könyvet is írt a témában, felhívva a figyelmet arra, hogy a szülővel közös foglalkozásoknak – kerekítő, ringató, babaúszás, babaangol – 4 hónapos kortól van itt az ideje, míg az önálló különórára 3 éves kor környékén érik meg a legtöbb gyerek. Ez persze erősen szubjektív megfigyelés, hiszen angolon mi is találkoztunk olyan nagycsoportossal, aki úgy sírt az órák előtt az anyukájába kapaszkodva, mintha vesztőhelyre vinnék, míg az én középsősöm meg pont úgy teljesít a legjobban úszáson, ha nem vagyok bent vele (ellenkező esetben anyával akarna pancsolni a jakuzziban egész óra alatt). Fontos tehát figyelembe venni a gyerek személyiségét, érdeklődését is, mikor beíratjuk oda, ahova a szívünk húz.
Jó, de készen áll vajon a gyerekem a különórára?
Andrews szerint ezek az árulkodó jelek, hogy érdemes megpróbálni:
- komolyan érdeklődik egy adott tevékenység iránt
- fizikailag, érzelmileg és szociálisan is érett az adott tevékenységhez – például képes megérteni és követni az utasításokat, és szülő nélkül tölteni egy órát
- jól működik kortársak között, szívesen játszik együtt más gyerekekkel
- alapvetően érdeklődő, inkább extrovertált, ingerkereső alkat (a befelé forduló, ingerkerülő gyerek elfárad óvoda, iskola után, ő büntetésként élheti meg a különórát).
Előfordul, hogy a megfelelő foglalkozás megtalálása időbe telik, és bizony mellé is nyúlhatunk, mondja a szakember. A funkcionális fejlesztő torna, az úszás és a drámakuckó nálunk például óriási siker az első pillanattól, míg az angollal és a balettel árnyékra vetődtünk. Nincs ezzel semmi gond, hiszen időbe telik, amíg rájövünk, mi az, ami a gyerek személyiségéhez, képességkészletéhez leginkább passzol. Kezdetben pedig fontosabb, ki tartja az órát és milyen a gyerektársaság, mint maga a tevékenység. Nem szabad megijedni és elkedvetlenedni, ha a gyereket hidegen hagyja az, amiben mi szülőként a legnagyobb fantáziát látjuk, hiszen később még egészen más döntéseket hozhat. De ha nem, akkor sincs baj: a cél úgyis az, hogy ő maga jól érezze magát a választott időtöltés közben.
Fotó: Getty
“Óvodásoknál és kisiskolásoknál a cél soha nem az, hogy belekényszerítsük a gyereket az általunk hasznosnak tartott foglalkozásokba, hanem az, hogy hagyjuk, hogy minél több dologban próbálja ki magát, miközben őszinte érdeklődés és szenvedély hajtja. A lényeg a játék, a móka. A tanulás ebben a korban még mellékes” – vélekedik Emily Andrews.
Mikor kell elengedni a korábban kedvelt foglalkozást?
Mi van akkor, ha a gyerek lelkesen indított, de aztán idővel egyre nehezebb rávenni őt a részvételre? A szakember szerint ez gyakori jelenség, és a legtöbb szülő ilyenkor alaposan megizzad, mit tegyen. Én például máig bánom, hogy nyolcévesen néhány óra után abbahagytam a zongorát és szkippeltem a teniszt is – nem mintha zongoraművész vagy teniszbajnok lehetett volna belőlem, de felnőttként már látom, milyen hasznos volna, ha alapszinten elpötyögnék a labdával vagy el tudnék játszani ezt-azt egy hangszeren. A szüleim viszont nem forszírozták a dolgot, ami a szakirodalom szerint a helyes eljárás ilyenkor. Egy volt évfolyamtársam ma is kerüli a strandot a legnagyobb kánikulában is, csak mert úszómester anyja egész gimnázium alatt hajnalban keltette, hogy heti háromszor úszással kezdje a napot – nem volt apelláta.
“A probléma sokszor az, amikor a gyerek tiltakozik a különóra ellen, hogy nem tudod, tényleg abba akarja-e hagyni, vagy elég, ha változtatunk pár dolgon. Van, hogy egy másik napszak jobban bejön neki, mert péntek délután már túl fáradt, de szombat reggel örömmel menne. Lehetséges, hogy unalmas számára az oktató, egy belevalóbb tanárral élvezné a közös munkát. Előfordulhat, hogy van ott egy gyerek, akivel nem kedvelik egymást, ebben az esetben egy másik csoport lehet a megoldás. A lényeg, hogy beszélgess el a gyerekkel, és ha szükséges, figyeld meg az órát, hogy átlásd, mi a probléma” – javasolja a gyermekpszichológus.
Ha aztán a kicsi – a fenti próbálkozások ellenére – mégis úgy dönt, hogy abba akarja hagyni a foglalkozást, tartsd tiszteletben a döntését. Fontos, hogy semmiképp se kudarcként tekintsen a dologra, hanem inkább egy lehetőségre, amit kipróbált – ami után aztán bármikor újra lehet próbálkozni bármi mással, vagy – később, ha megérik rá és a keretek is megfelelőek – akár ugyanazzal is.
Kapcsolódó cikkek
