Minden akkor kezdődött, amikor a harmadik babám születése után segélykiáltást küldtem egy baráti csoportunkba, melyben a három legjobb – gyermektelen – barátom van benne. „Szükségem van valakire, aki megfogja a babát reggel 6 és 7 óra között, hadd aludjak még egy órát”.
Leginkább panaszkodtam, néma sikolyt küldtem az univerzumba, miközben a férjemmel küzdöttünk az új valósággal, hogy elfogyott az erőnk. Meglepetésemre azonban néhány nappal később az egyik barát megjelent a küszöbömön – három órányira az iowai otthonától. „Azért vagyok itt, hogy megfogjam a babát!” – mondta.
Szavakkal nehéz leírni, milyen hálás voltam. De nem voltam különösebben meglepve vagy megdöbbenve. Nem ez volt az első alkalom, hogy ez a barátom vagy a másik kettő a chatben támogat engem a szülői nevelés egy különösen nehéz szakaszában.
Amikor az első gyermekem születése után szülés utáni depresszióval küszködtem, rendszeresen küldtek ételt hozzánk. Évekkel később, miután megszületett a második gyermekem, felhívtak videóchaten, és mesét olvastak a nagyobbnak, miközben próbáltam megnyugtatni egy nyűgös csecsemőt.
Követik velem a gyerekek fejlődésének mérföldköveit, felhívják őket a születésnapjukon, és még a kórtörténetük olyan részeire is emlékeznek, amelyekre én alig, például, hogy kinek volt több fülgyulladása tavaly télen.
Azáltal, hogy levették rólam a terhek egy részét, a barátaim teret adnak a feltöltődéshez, és a gyerekeim egy türelmes és kiegyensúlyozott anyával találkozhatnak. Röviden: a gyermektelen legjobb barátaim lettek az a bázis, amelyre számítok. Támogatásuk sokat számít, hogy olyan szülő legyek, amilyen lenni szeretnék.
A kötelékünk éles ellentétben áll azzal a feszültséggel, amely gyakran érződik a barátok között, amikor az egyikük szülővé válik. A kutatások azt mutatják, hogy a barátságok ereje és minősége gyakran romlik ilyenkor, mert a gyermeknevelés drasztikusan megváltoztatja az ember életmódját és korlátozza az idejét.
A társadalmi elvárások súrlódást kelthetnek azok között, akik a szülőséget választják, és azok között, akik nem. Azokat a nőket, akik úgy döntenek, hogy nem vállalnak gyereket, gyakran megbélyegzik, kigúnyolják, és állandóan azt mondják nekik, hogy lemaradnak valamiről, ami „kiteljesítené az életüket”, mintha nem lennének elég teljesek úgy, ahogy vannak.
Úgy gondolom, hogy ezeknek a dinamikáknak a megértése és egymás döntéseinek tisztelete az, ami megkülönbözteti másokétól az én baráti társaságomat. Soha nem hibáztatnak, ha néhány napig nem tudok válaszolni az üzenetekre.
De még ennél is fontosabb, hogy saját bőrükön látják, milyen egyedülállóan megterhelő a szülői tevékenység, és megtalálják a módját annak, hogy könnyítsenek a terhemen anélkül, hogy kérnem kellene. És elismerem, hogy az ő életük is kimerítő lehet, de másképpen. Soha nem versenyzünk ebben egymással.
Bátorítjuk egymást, hogy tartsák tiszteletben a másik által választott utat.. Ahelyett, hogy arról áradoznék, hogy milyen “varázslatos” az életem a gyerekekkel, inkább elmondom nekik, mennyire jogos és méltó a döntésük, hogy nem szülnek. Sok szempontból csodálom őket, amiért saját útjukat járják egy olyan világban, amely azt mondja, hogy a nőknek az anyaság a legfőbb hivatásuk.
A gyerekeim is profitálnak erős barátságaimból, hiszen velük kicsit azért átélhetik ezt a másfajta életmódot. Ez az az őszinte érdeklődés, szeretet, amit a gyermek nélküli barátaim mutatnak a gyerekeim felé, elgondolkodtat. Mert amikor időt szakítanak arra, hogy lássák, megismerjék őket, akkor engem is annak látnak, aki valójában vagyok. (VIA)
Kapcsolódó cikkek
