A dietetikus csendben hümmögött miközben a konzultáción az étkezési naplómat böngészte. Rám nézett, majd újra a gyűrött, ilyen-olyan foltos lapokra tekintett. „Hmm… a gyerekek utáni csipegetésről mindenképp le kell szoknia. Ha összeszámolom ezeket itt,” – azzal a lapon a nap különböző időpontjaiban elhelyezkedő feljegyzésekre mutatott – „az szinte egy főétkezésnyi extra kalória.”
Én csak lesütött szemmel hallgattam. Tudtam, hogy megkapom majd az ejnye-bejnyét a becsületesen feljegyzett negyed kakaóscsiga, a fél túrórudi, a meghagyott krumplipüré két kis darabka rántotthússal, a fél csomag gyümölcspüré és társaik miatt. De arra, hogy az a bizonyos extra kalóriabevitel, ami miatt – részben!!! – évek óta nem fogyok, az a gyerekek utáni romeltakarításból származik… nos azzal nem kalkuláltam.
Hiszen ki gondolná? Nem is szoktam reggelit enni, csak egy kávét iszom. Mert ha én is leülnék békében megreggelizni, akkor nem hogy 8-ra nem érne be a gyerek az iskolába, de talán épp becsusszannánk a második órája közepén. Amikor hazaérek a mamataxizásból és bepakolnék a mosogatóba… nicsak, ott egy kiflicsücsök félig megszáradva, pár korty kakaó a bögre alján, a másiknál meg az a bizonyos kakaóscsiga maradvány. A kiflicsücsköt kivételesen felajánlom a kutyánknak, de a kakaós csigát nem adhatom neki. A kutyák nem ehetnek csokoládét! A kukába dobni viszont sajnálnám. Na jó, kakaóscsiga betöm, leöblít a megmaradt két korty kakaóval és folytathatom a mosogatógép bepakolást. Ez szerintem igazán betudható lenne mondjuk egy reggelinek… vagy tízórainak?
Az ebéd számomra a tegnapra tervezett vacsora, amit a drágák mégsem voltak hajlandóak megenni, mert – idézem – „olyan uncsi két napon ugyanazt enni”. Tudom, tudom… el vannak kényeztetve, megkaptam már párszor. Miután egy órát veszekedtem és kétszer újramelegítettem a rizseshúst, végül pizzát rendeltünk. Abból is maradt pár szelet, ami most légmentes üvegedényben várja a hűtőben, hogy valaki elfogyassza. De én most dupla adagot eszem a 3 napos rizseshúsból, nincs annak még baja! Ödön, a kutya is könyörgően néz rám, így egy keveset az ő táljába is kaparok.
Ha étterembe megyünk én már teljesen leszoktam arról, hogy rendeljek magamnak. Hol vannak már a szép napok, amikor rántott húst kértünk rizzsel, meg egy plusz tányért és a fiúk boldogan osztoztak rajta? Manapság még véletlenül sem akarnak ugyanolyat enni, hogy elfelezhessük az adagot, egy teljes fogást viszont még nem bírnak megenni. Így ami marad, azt én nyerem meg. A legutóbbi családi éttermes összejövetelen ez például a tányér szélén dekorációként felszolgált, fonnyadt saláta és paradicsom szeletek, a rántott hús prézlije (mert a fiatalember azt akkurátusan letépegette a húsról), és néhány jobb napokat látott hasábburgonya darabka volt. Tudjátok, az a típus amit nem esznek meg mert “barna”. A másik gyermekem tányérján egy maroknyi borsó volt – amit kitúrt a rizibiziből, – egy megrágott, majd visszaköpött darab halrudacska mellett, amiben szálkát érzett. Még némi tartárt is szétmázolt a tányéron, melyben művészi mód hieroglifákat pingált az öccsétől kölcsönkért hasábburgonyákkal. Az összerágott és visszaköpött halrudacska kivételével – azért mégsem vagyok olyan anya, aki még a gyerek szája széléről is leeszi a falatot na! – ezeket mind elpusztítottam.
Kedves dietetikus, ez garantálom, hogy nem volt egy főétkezés! A somlói, amit jutalomból kirendeltem MAGAMNAK már annál inkább az lett volna, ha a felét nem a gyerekek kunyizzák el.
Extra kalóriának számít továbbá a gyerek uzsonnásbatyujából előkerülő maradékok elmajszolása is. Ő hazajön. Táska levág. Anya megy, ellenőriz. Oda kell figyelnem, hogy ne legyen megint egy jó zsíros virslistáska becsúszva a füzetei közé. Hiába beszéljük meg, hogy amit az iskolában kap, azt is tárolja a csukható uzsisdobozában, a különféle pékáruk még így is gyakran landolnak a táska belsejében mindösszesen egy hajszálvékony, menzás szalvétába tekerve. Így vesztettük el az olvasókönyv méltóságát, és az első üzenő füzetét is.
Minden reggel pakolok valami egészségeset, valami táplálót és valami nasit is és reménykedem, hogy a nasi jön haza délután. De ilyen szerencsém még sose volt. Viszont ezért izgalmasak ezek a délutáni uzsisdoboz kicsomagolások. Vajon mit nyer ma Anyu? A szendvicsből kitúrt salátaleveleket? Pritamin paprika karikákat, győri édes morzsába burkolva? Korpovit kekszet, ami már olvasni tud annyiszor küldtem újra és újra el az iskolába?
Gondolkodtam, hogy milyen maradékokat pusztítok még a gyerekek után? Hmm… a gyümölcstálaik kiszelektált elemeit, a popcorn félig kipattogott kemény darabkáit, amit a tál alján hagynak. Felhörpintem az este ott hagyott italaikat, megeszem a joghurtot, amit addig halogattak, míg a hűtőben jobb sorsra várva lejárt. A kajákat amiket “nem bírok” vagy “undi” felkiáltással visszaküldenek, mintha legalábbis ételkritikusok lennének. A tízóraik és az uzsonnák morzsáit, amit inkább otthagynak csak már hadd menjenek játszani. Mindent, ami jó ötletnek tűnik, ám mégis “fúj” lesz belőle.
És érzem, hogy nem vagyok egyedül. Sejtem, hogy valószínűleg Te is ezt ugyanezt csinálod. Sőt azt is tudom, hogy a dietetikusom is onnan ismerte fel, hogy mit takar a 8:13-kor elfogyasztott egy negyed kakaóscsiga, mert ő is ezt csinálja. Rajta is kaptam a múltkor a drogériában, amint a babanyálas kézzel már jól megmatatott, puffasztott kukoricamacikat ette ki a gyereke babakocsijából, mielőtt visszaültette volna a kicsit. Amikor felnézett és látta, hogy mosolyogva szemlélem, elvörösödött. De én csak a számhoz emeltem a kezem a tipikus gesztust mímelve, mintha azt mondanám “C’est magnifique” vagyis “Ez fenséges!”. Összenevettünk és tovább falatoztuk a maradékokat.
Kapcsolódó cikkek
