Réka
A legkülönbözőbb altatási tanácsokkal bombáznak az ismerőseim, és noha a legtöbb javaslatot megfogadom, abban mindenki egyetért, hogy elrontom a fiamat. Máté éjjel kettőig külön szobában alszik („Ha egyedül hagyod, félni fog!” – hördül fel az ismerőseim fele), akkor felsír, átmegyek hozzá, és onnantól a kiságy melletti kanapén alszom tovább. („Elkényezteted azt a gyereket!” – csóválják a fejüket a többiek.)
Egyéves kora körül érkezett el az a pont, amikor éjjelente negyven percig ráztam, hogy megnyugodjon, aztán hiába bóbiskolt el, hajnalig a karomban kellett tartanom. Magam mellé fektettem, erre azonnal elaludt. Azt mondják, az anya szívdobogása felidézi benne az anyaméh emlékét.
Úgy gondoltuk a férjemmel, ha addig megálltuk, hogy magunk közé vegyük, most már végigcsináljuk így. Könnyű döntés volt. Korábban, amikor nyaraltunk, már volt szerencsénk hármasban aludni, pontosabban feküdni. Én ugyanis egész éjjel azon bosszankodtam, hogy Bandi horkolása miatt felébred a gyerek. Azt is kitapasztaltuk, hogy amikor Máté felsír éjszaka, csak éberebbé válik attól, ha beszélünk hozzá.
Talán csak azt bánom, hogy külön szobában alszik a család. Lehet, hogy ha a fiú érezné, látná, hogy közel vagyunk, az megnyugtatná, és én sem aggódnék, vajon eléggé kötődik-e majd hozzánk. Egyszer vendégségben ki is próbáltuk, milyen együtt, én aludtam Mátéval a nagyágyon, a férjem a kanapén feküdt. Jó volt. Csak az okozott nehézséget, hogy Bandi hangosan horkolt, és hiába próbáltam megdobni, nem találtam el.
Maradt tehát a régi rendszer és a sok hasznos tanács. A nevelési divat folyton változik. Régen az volt a furcsa, ha valaki sokat dajkálta a gyermekét, ma meg egy ágyban fekszik a négyfős család, hogy a kicsi majd kiegyensúlyozott felnőtt legyen. Csupán idő kérdése, és mindenki igazat ad nekünk.
András
Hogy Máté milyen felnőtt lesz, sok mindentől függ: miként neveljük, mit örökölt, mit látott tőlünk, milyen a temperamentuma. De hogy most a mi szobánkban alszik-e, vagy öt lépéssel arrébb a saját ágyában, ahhoz ennek semmi köze, az egészen biztos. Nem egy elzárt kamrába dugtuk a ház túlsó végében. Ő is megszokta így, látnánk rajta, ha félne elalvás előtt… Szerintem a kötődés is inkább azon múlik, hogy napközben foglalkozunk-e vele eleget. Bár nem tudom, ki mit ért kötődésen. Ha az a cél, hogy felnőttkorában se merjen nélkülünk aludni, akkor lehet, hogy a külön szobával tényleg öngólt lőttünk. Természetesen ebben a kérdésben sincs kőbe vésett igazság, mi is csak abban vagyunk biztosak, hogy amikor éjszaka felsír a gyerek, megnyugtatja, ha beszélünk hozzá, a többi esetben csak sötétben tapogatózunk.
Persze most biztos könnyebben boldogulnánk, ha magunk mellé vennénk Mátét, de később nehezebb lenne átszoktatni, hogy külön ágyban, külön szobában töltse az éjszakát. (Egyik munkatársamnak hároméves a gyereke, de még mindig köztük alszik.) A saját szoba további előnye, hogy reggel nyugodtabban tudok készülődni, s ha hangos vagyok, Réka azonnal vissza tudja altatni Mátét.
Amit elveszítünk a különalvással, azt vendégségben többnyire bepótoljuk, mert olyankor Máté köztünk alszik, így arról is vannak élményeim. Kisebb korában az volt a baj, hogy forgolódtam, most én kelek arra, hogy az oldalamban van a lába, szűk a hely, vigyázzban fekszem. Állítólag a horkolásomra is felébred, bár ez engem nem mindig zavar.
Kapcsolódó cikkek
