A Ranschburg Jenővel készített interjú a Kismama magazinban 2008 augusztusában jelent meg.
– Vágjunk a közepébe! Sok anyát felkészületlenül ér az első gyerek születése. Áradnia kellene a boldogságnak, helyette viszont elborítanak a kétségek! Mert a csecsemő nem úgy működik, ahogy vártuk, nem olyan elégedett, nem annyit alszik, sokkal többet sír.
– A baba nem olyan ajándék, aki csak örömet szerez. A szülői szerep a szó legtisztább értelmében szolgálat. Az első hat-nyolc hónap a csecsemő igényeinek feltétel nélküli kielégítéséről szól. Ezzel nem lehet elkényeztetni, ez nem majomszeretet! Ha megkapja ebben a fontos fejlődési szakaszban, amit kér, két-három éves korára tündéri, bűbájos gyerek lesz belőle! A stabilitás, a biztonság érzését ugyanis az adja neki, ha elfogadják, szeretik olyannak, amilyen. Egyébként tény, hogy a sokat hordozott, kézben tartott baba háromévesen lényegesen ritkábban kéredzkedik kézbe, mint az, akinek ezt az igényét csecsemőkorában nem elégítették ki.
– Ezek szerint spártai nevelési elvek vagy “szoktatás” alkalmazása nélkül is elmúlnak a sírós hónapok, a sokszori éjszakai ébredés?
– Így van, elmúlnak anélkül, hogy tennünk kellene ezért. De az esetek többségében nem olyan gyorsan, amilyen hamar megcsappan a szülők erőtartaléka vagy türelme. Nagyon fontosnak tartom leszögezni, hogy valóban iszonyúan fárasztó időszakok ezek a szülők életében, sokszor hosszú ideig kell napi néhány óra alvással beérniük. De tapasztalatom szerint sokszor az is segít, ha azt mondom a fáradt szülőknek: normális, ahogy a gyerekük viselkedik, nem arról van szó, hogy elhibázták a nevelését. Épp ellenkezőleg, nagyon jól teszik, hogy teljesítik, amit kér, és rendelkezésére állnak. A nevelés célja a jövő, nem a jelen! Aki csak a jelenre koncentrál, annak a nadrágszíj, a fakanál a nevelési, helyesebben idomítási eszköze. Ennél távolabbra kell látni.
– Van, aki rabságként éli meg a huszonnégy órás szolgálatot, s úgy érzi, mindenről le kellett vagy kellene mondania a gyerekért. Egyik olvasónk anyarabszolgaságnak nevezte ezt. Csak egyféleképpen lehet jó anya valaki?
– A válaszom: igen is meg nem is. Nem lehet receptet írni arra, hogyan is bánjunk a gyerekkel, mert már újszülöttként nagyon különbözőek, igazi egyéniségek. Ezért hiba is volna egyformán bánni mindegyikükkel. Durván háromféle típust különböztethetünk meg: az elsőbe a könnyen kezelhető babák tartoznak, a másodikba a nehezen kezelhetők. Ők azok, akik szerencsés esetben alusznak nappal, de éjszaka sokat sírnak, nehezen nyugtathatók meg még akkor is, ha tele a hasuk. Könnyen önbizalmát veszti az anya, ha csecsemője akkor sem hagyja abba a sírást, amikor kézbe veszi, dajkálja. Sokkal nehezebb feladat elé állította a sors, mint a könnyen kezelhető baba anyukáját.
Sokat segíthetnek egy ilyen újszülöttnél bizonyos információk: például az, hogy egy anyatejes csecsemő hamarabb, gyakrabban megéhezhet, mint egy tápszeres, ezért bizony lehetséges, hogy ismét éhes. Ha nem akar már enni, jó megoldás a hordozókendő: a szorosan belekötött és ringatott baba rendszerint megnyugszik. Néha úgynevezett fehér zajt szoktam ajánlani a síró baba megnyugtatására. Ez a monoton háttérzajok elnevezése, meglepő, de a metronóm vagy az öreg vekkeróra ütemes ketyegése is megnyugtathatja az éjszakai csendet, sötétséget túlságosan ingerszegénynek találó csecsemőt. Ugyanakkor pontosan az éjszakai problémákkal kapcsolatban figyelni kell arra is, hogy ne alakítsunk ki hosszú távon tarthatatlan, zavaró szokásokat.
Adjuk meg a babának, ami elemi igénye: táplálék, testközelség, válaszoljunk mindig a jelzéseire, ne hagyjuk magára, de például ne szórakoztassuk ilyenkor. Visszatérve a típusokra: a harmadikat “használat előtt felrázandónak” szoktam nevezni. Ő az, akire rá sem kell nézni a következő etetésig. Éppen ezért valóban fennáll az a veszély, hogy a kelleténél kevesebbet foglalkoznak vele, nem tud kiállni magért, a szülőnek kell kitalálnia, mit és mikor tegyen vele, hogyan “provokálja”, mert magától sosem jelentkezik. Nem nehéz belátni, hogy nagyon más jó anyának lenni mindhárom típusnál. És ez még csak az érem egyik oldala. A másik, hogy a jó anyaságnak szívből kell jönnie. Ha valaki csak azért vállalja az éjjel-nappali rendelkezésre állást, mert azt olvasta valahol, hogy csak így lehet jó anya, törvényszerű, hogy előbb-utóbb ki fog törni ebből a szerepből, mert nem a sajátja.
– Mindenki jó anya szeretne lenni! Ennél kényesebb pontot nehezen találhatnánk! Ki és hogyan lehet jó anya? Ezek szerint nem csak az, aki mindig a gyerekei rendelkezésére áll?
– Mindez a nő önértékelésével függ össze. Az, akinek pozitív énképe van, nem fogja kétségbe vonni saját jó anyaságát. A bizonytalan azonban kételkedni fog önnön hatékonyságában. Ennek az esélye nő, ha nehezen kezelhető babája születik. A szülés után hormonális szempontból kockázatos időszak következik. A hatástalanság érzése elmélyítheti a depressziót. Ezért úgy gondolom, minden lehetőséget meg kell ragadni arra, hogy az anyát (és persze az apát) megerősítsük szülői szerepében.
– Sokszor viszont úgy tűnik, a szülőkkel kapcsolatba kerülő, főként egészségügyi szakemberek ennek pont az ellenkezőjét teszik: nem erősítenek, hanem afféle megmondóemberként aláássák az önbizalmat.
– Nagyon jó, hogy van olyan egészségügyi ellátó hálózat, amely a gyereket váró és nevelő családokra összpontosít. A szakember azonban akkor jár el jól, ha érzékelteti, hogy első helyen a szülő-gyerek kapcsolat áll, ezt követi minden egyéb. Valaha kutatással bizonyítottam, hogy az anyák nagyszerűen ismerik a gyereküket. Fogékonyak, ráéreznek minden rezdülésére. Ezt nem szabad tönkretenni. Közben meg egyre gyakoribb, hogy a szülők különböző púpokat látnak a gyerekükön – nem tud figyelni, nem fut elég magabiztosan, dadog és így tovább. Minden púphoz külön szakember tartozik. A gyerekben pedig közben valami betegségtudat-féle alakul ki. Ez az, ami igazán veszélyes! A szülőknek nem szabad elfelejteniük, hogy a gyerek mindenestül az övék, nem kell feltétlenül púpokat keresniük, a szakemberek pedig jól teszik, ha nem nyomulnak előtérbe. Nem kell ezer helyre járni a gyerekkel! Én abban próbálom erősíteni a szülőket, hogy ők maguk is képesek a problémák megoldására.
– Önt mindenki gyermekpszichológusként ismeri. Mit tett hozzá szakember mivoltához az a tény, hogy közben háromgyermekes apa is?
– Nem hiszek egyetlen olyan pszichológusnak sem, akinek nincs gyereke. Hihetetlenül sokat kaptam a gyerekeimtől, és igyekeztem nem szakemberként jelen lenni az életükben. Másként hangzanak az éjszakai sírással kapcsolatos javaslatok annak a szájából, aki maga is végigcsinálta. Negyvenkét éve vagyunk házasok a feleségemmel, és néhány kezdeti hónaptól eltekintve még sosem voltunk gyerek nélkül. A legidősebb unokám és a fiam közt alig van korkülönbség, de azért kicsi lányomnak és kicsi fiamnak hívom a gyerekeimet mind a mai napig. Az én kislányom, aki négygyerekes anya, pontosan azt példázza, amiről beszéltünk: mindig ott volt és van a gyerekei számára, amikor szükségük van rá, de állíthatom, hogy elkényeztetésnek semmi nyoma!
A Suttogó “titkai”
“Túl vagyok azon, hogy bosszankodjam Tracy Hoggon, hiszen elismerem, valós, létező igényeket elégít ki könyvével. Azt azonban nem szeretném, ha elterjedne a köztudatban, amit hirdet, hogy tudniillik a gyereknek észrevétlennek kell lennie.”
Ranschburg Jenő szerint A Suttogó titkai olyan szülőknek szól, akik gyerekük születése után is ugyanúgy akarják folytatni életüket, ahogyan előtte éltek. A javasolt módszerek célja, hogy a gyerek ezt a lehető legkevésbé zavarja meg. Ez ellentétes a gyerek veleszületett, alapvető igényeivel, ugyanis az az egészséges, ha észreveteti magát, ha el tudja érni, hogy kielégítsék igényeit. A szülő jól teszi, ha ezt NEM akarja kinevelni belőle!
Ranschburg Jenőnek személyesen már sajnos nem tehetünk fel kérdéseket, de korábbi válaszait elolvashatjuk a www.egyszervolt.hu honlapon, a napocskára kattintva, a Családi körben linkre szűkítve a kört.
Forrás: Kismama magazin
Kapcsolódó cikkek
