Csak a család fontos
Mindent végiggondoltunk a férjemmel előre, így persze azt is, hogy két gyereket szeretnénk. Előre megbeszéltük, hogy jó hosszú ideig maradok majd otthon a kicsikkel, és abban is egyetértettünk, hogy a gyerekek közt körülbelül három-négy év legyen a korkülönbség. Nagy örömünkre a természet is terveink mellé állt, és Levente akkor jött a világra, amikor Milda már majdnem négy éves volt.
Miután kislányunk megszületett, másfél évig csak vele foglalkoztam. Ha néha kicsit elbizonytalanodtam, a férjem mindig azzal biztatott: ez a legnehezebb, legfontosabb és legszebb feladat a nő életében, a férfi dolga pedig az, hogy támogassa, mert segítség nélkül nehezen lenne nyugodt, türelmes édesanya. Az én párom főzött, mosogatott vagy éppen vasalt, nem törődött a csodálkozó tekintetekkel. Számíthattam rá akkor is, amikor a szoptatással voltak gondjaim, maradt időm pihenni, aludni, így Milda több mint két évig szopizott, és mind a mai napig nagyon egészséges kislány.
Minden szépen haladt, úgy, ahogy megálmodtuk. Ám amikor lányunk másfél éves lett, kicsit változtattam az eredeti terven, és jelentkeztem egy másoddiplomás képzésre. Szerettem volna már valami szellemi munkát végezni. Olyan iskolát választottam, ahová csak havonta egyszer kellett bejárni. Nagyobb gondok nélkül sikerült is befejeznem tanulmányaimat, de így utólag úgy látom, még ez is túl megterhelő volt Mildának és az apukájának.
Most már egészen biztos vagyok abban, hogy amíg Levente nem lesz legalább óvodás, semmi mással nem akarok foglalkozni, csak a gyerekeimmel. A lelkem mélyén nagyon irigylem azokat az anyákat, akik megengedhetik maguknak, hogy hosszabb ideig is otthon maradjanak – én is jól be tudnám így rendezni az életemet.
Most nem vágyom semmi másra, mint hogy vizsgák és dolgozatok nélküli, csöndes, békés karácsonyunk legyen, angyalkákkal, gyertyafénnyel, két szépséges gyerekünkkel!
Szajkóné Medgyesi Bernadett, tanár
Tanulok és tanítok
Sára lányom születéséig munkáról és tanulásról szólt az életem.
Két évvel ezelőtt jött világra a kislányunk, ekkor már, túl a kurzusokon és az egyéves külföldi ösztöndíjon, a doktori disszertációmon dolgoztam.
A szülés utáni másfél-két évet szinte kizárólag Sárával töltöttem. Remekül éreztem magam otthon, eleinte minden percemet betöltötte a baba ellátása, később viszont igyekeztem magamra is gondolni: homeopátiás tanfolyamra jártam, és kicsit beleástam magam a pszichológiába is, vagyis olyan dolgokba fogtam, amilyenekre azelőtt nem maradt energiám.
Először tavasszal gondoltam arra, hogy szívesen foglalkoznék egy kicsit mással is, így a múlt félévben tanítottam már az egyetemen, de az igazi munkát idén őszre hagytam: befejezem a doktori képzést. Ezért aztán szeptembertől bölcsibe járunk. Egyelőre még csak ebédig, mert Sára még mindig szopizik, de úgy látom, nincs ellenére a dolog, ezért később majd ott is alszik. A délelőttök így szabadok, ilyenkor tudok tanulni, dolgozni, délután pedig nagyokat játszunk együtt.
Másfél éves korában lehetőséget kaptam rá, hogy részt vegyek Franciaországban egy nyolcnapos nyári egyetemi kurzuson. Aggódtam a szoptatás miatt – ekkor ő még naponta háromszor kért -, és féltem a lelki következményektől is. Végül mégis az utazás mellett döntöttem, és nem is bántam meg. Párom és a nagyszülők hősiesen kitartottak itthon – Sára négy-öt nap után egyre kevésbé volt türelmes -, én pedig eközben folyamatosan fejtem, hogy el ne apadjon a tejem. Miután hazajöttem, lányom már a repülőtéren elkezdett “kicsomagolni”, és utána hetekig nagyon sokszor akart szopizni. Persze megviselte valamennyire, hogy nem voltam mellette, visszatértek kis időre az éjszakai felébredések is, de a szoptatás mindkettőnket átsegített a nehézségeken.
Ahogy Sára egyre önállóbbá válik, nekem is több időm marad a munkámra, és saját magamra, sőt, mostanában már próbálgatjuk azt is, hogy milyen nélkülünk a nagymamánál aludni.
Kálmán Judit, szociológus
Babával a munkahelyen
Néhány évvel ezelőtt egy luxushajón, később Los Angelesben dolgoztam fodrászként. A rengeteg élmény közül kiemelkedett egy. Meglepetten láttam, mennyire természetes, hogy a szülők magukkal viszik gyerekeiket a bankba, vagy éppen a kozmetikushoz, és nyugodtan intézik ügyeiket, mert a legtöbb helyen a szolgáltatás része a gyermekfelügyelet. Sokszor találkoztam olyan anyákkal is, akik egészen kicsi babájukkal jártak a munkahelyükre, és amíg ők dolgoztak, a pici az egyik sarokban játszott vagy éppen aludt.
Itthon aztán egyre inkább úgy éreztem, hogy meg kell nyitnom a saját “családbarát” szalonomat. Valami olyasmit képzeltem, mint ott a hajón: egy helyet, ahová az egész család elmehet, és amíg a szülők szépülnek, a gyerekek is szórakozhatnak.
A tervezgetésből akkor lett valóság, amikor a múlt év januárjában teherbe estem, és ezzel nyilvánvalóvá vált, hogy sehol nem kapok munkát ebben az “állapotomban”. Párom biztatására elkezdtem üzlethelyiséget keresni. Mire megtaláltam, megszületett a kisfiam, Tafari. A szülés után három héttel munkába álltam, a kicsivel jártam dolgozni. Ha éhes volt, megszoptattam – hét hónapos koráig kizárólag anyatejet kapott. Gyakran megtörtént, hogy a munkatársaim, vagy éppen a vendégek kapták föl egy kis ringatásra. Egyszer sem volt beteg, nyílt, okos kisfiú, eddig még csak előnyét tapasztaltam annak, hogy ilyen módon éljük az életünket.
Fiam jelenléte persze az egész szalonra hatott, sőt, a kicsivel együtt fejlődött és változott minden. Van már játszósarkunk, ami vendégeink gyerekeit várja, amíg mamájuk néhány órát lazít, és ha nehezen is, de találtam olyan munkatársakat, akik hozzám hasonlóan gondolkoznak és dolgoznak. A vendégek többsége éppen a családias légkör miatt ragaszkodik hozzánk, bár eleinte akadtak támadóim is. Érdekes módon a külföldiek mindenben támogattak, a magyar vendégek közül viszont sokan megjegyzéseket tettek rám, amiért nem “normálisan”, otthon nevelem a gyerekemet. A szalon sikere bizonyítja, hogy jó úton járok, hiszen sokan örömmel térnek be hozzánk, szeretik ezt a különleges hangulatot.
Galgóczi Zsuzsanna, fodrász
Kapcsolódó cikkeink:
Forrás: Kismama magazin
Kapcsolódó cikkek
