Kérdezzünk meg bármilyen liberális szülői közösséget, érezte-e már valaki, hogy jobban szereti egyik gyerekét a másiknál, és meglátjuk, senki nem akad, aki elismerné, hogy bizony neki van kedvence. Ám ha ravaszak vagyunk, és a másik oldalról közelítjük meg a kérdést, arról faggatózva, hogy szüleik tesznek-e különbséget köztük és a testvéreik között, biztosak lehetünk abban, hogy kezdődik a panaszáradat. Nincs olyan gyerek, aki ne érezte volna, hogy a szülei jobban szeretik a testvérét, hogy neki több jutott figyelemből, szeretetből vagy anyagiakból. És ez még felnőttként is fájdalmat tud okozni.
Magamnak nem hazudok
Anna baráti társaságban nem szégyelli kimondani, hogy ő bizony közelebb érzi magához a kisebbik lányát. Olyan dolog ez persze, amit a gyerekeinek soha nem mondana el, de nem érzi magát bűnösnek ettől. “Kifejezetten igyekszem, hogy mindenből egyformán kapjanak. Jóéjtpusziból, ölelésből, odafigyelésből, játékból. Sőt, ebben az igyekezetben néha még többet is kap ezekből a nagy, mint a kicsi. De nem tehetek róla, nekem mégis Panna a kedvencem. Egyszerűen vele jobban összepasszolunk. A nagyobbik pont olyan, mint apukám: nagyszájú, heves, erőszakos. Apámmal se tudtam soha három értelmes szót váltani, azonnal összeveszünk. Ugyanez a helyzet Grétivel is. Állandóan vitatkozik velem, kötözködik, bármit mondok. Persze akadnak időszakok, amikor ez nem olyan éles, és néha olyan jókat lehet vele nevetni, mert borzasztó jó a humora. De együtt lenni vele olyan, mintha tojásokon táncolnék. Kényelmetlen, furcsa, és mindig benne van a balhé a levegőben. Pannával minden sokkal egyszerűbb, mert egészen másféle jellem. Vidám, simulékony, barátságos és nagyon népszerű az osztályában. Rengeteg barátja van, és a testvérével is jól kijön. Mindenki, aki csak ismeri, odavan érte. Én is. Tudom, hogy nem helyes, hogy jobban szeretem őt, mint a testvérét, de nem tehetek róla. A legtöbben így vannak vele. Ennek ellenére ha a baráti körben elmondom, hogy mit érzek, mindenki felháborodik és kioktat, hogy ez így nem helyes. Nem értem, miért. Én nem hazudok magamnak, és igyekszem kontrollálni a dolgot, nem úgy, mint mások. Gréti gyakran vádol azzal, hogy jobban szeretem a testvérét, mint őt, de mindig tagadom. Képtelen lennék a szemébe mondani az igazat. Olyan lenne, mintha elárulnám őt. Ezt pedig nem tehetem meg vele. Nagyon szeretem, hiszen az anyja vagyok. Meg kell védenem mindentől. Magamtól is. De nem tudok változtatni azon, amit érzek. És a húgával tényleg jobban összepasszolunk”.
Maradjon örök titok!
“Teljesen normális, hogy egyes emberekkel jobban kijövünk, mint másokkal. Nincs abban semmi különleges, hogy ez a jelenség a családon belül is megfigyelhető” – magyarázza Nagy Brigitta pszichológus. “Normális esetben persze ez nem abban nyilvánul meg, hogy az egyik gyerekkel jobban törődik a szülő, mint a másikkal, hiszen mindegyiket szereti. Inkább önkéntelen, nem kontrollálható jelekben, hogy többet mosolyog az egyikre, elnézőbb vele, ha hibát követ el. Mivel ez ellen nem tudunk tenni, legjobb, ha Annához hasonlóan nem foglalkozunk vele túl sokat. Nem kell kompenzálni, nem kell lelkiismeret-furdalást érezni. Ameddig mindkettőt szeretjük, és egyiket sem utasítjuk el, nem okoz gondot, ha van egy titkos kedvencünk. Fontos azonban, hogy ez valóban titok maradjon. Méghozzá örökre. Olyan dolog ez, amit még a halálos ágyunkon sem kell megosztani a gyerekeinkkel, még akkor sem, ha már felnőttek, és saját gyerekeik vannak. Azt hallani, hogy kevésbé szerettek minket, még idős korban is mély sebeket tud ejteni.”
Nagyon, de nem egyformán
Hogy jó vagy sem kedvencnek lenni, az nagyon is vitás kérdés. A “mama kedvence” általában boldogabb, kiegyensúlyozottabb, elégedettebb az élettel – ám később, amikor kikerül a családi körből, gyakran érik nagy pofonok. A kevésbé kedvelt gyerek a szülői biztatás hiányában nagy eséllyel önértékelési zavarokkal küszködik, sokszor mégis ő ér el többet, mert be akarja bizonyítani, hogy ér annyit, mint a testvére.
Tagadjuk vagy sem, kedvencek a világ kezdete óta vannak. Ez része a családi életnek. Ideális esetben minden gyerek talál magának egy felnőttet, akinek ő lesz a szíve csücske. Az egyik anyué, a másik apáé, a harmadik a nagymamáé és így tovább. Ha mindenki jól érzi magát a családban, akkor ezzel nem is kell tovább foglalkozni. Az sosem árt, ha sok közös családi programot szervezünk, ami megerősíti a kötelékeket, és igyekszünk egyesével időt szakítani a gyerekeinkre, akkor is, ha úgy érezzük, hogy a hobbija, a jelleme távol áll tőlünk. Az örökmozgóval menjünk kirándulni, a nyugissal kézműveskedni. Adjuk meg nekik az esélyt, hogy beengedjenek a világukba, és fogjuk fel úgy, mint utazást, amely minket is gazdagít. Hiszen amúgy is erről szól a szülői lét.
Mi dönti el, ki lesz a kedvenc?
- Tapasztalat: Szülőnek lenni sok idegeskedéssel jár, különösen ha a gyerek beteges, az anya aggódós, és sok a feszültség a családban. Ezek az érzések mind rárakódnak a kicsikre is. Ha a könnyű terhességből nyugodt baba születik, akit a rutinos anya könnyen tud kezelni, akkor az jó érzéssel tölti el az anyát, és jobban fog vonzódni hozzá.
- Tükörkép: Mindenki jobban kedveli a hozzá hasonlító embereket. Ez akkor is így működik, ha az illető a saját gyerekünk. Egy otthonülős, nyugis anyuka nehezebben fogja megtalálni a kulcsot az örökmozgóhoz, és jobban érzi magát a nyugodt, szöszmötölős mellett.
- Hasonlóság: Amint megszületik a gyerek, azonnal megindul a találgatás, kire hasonlít. Nem véletlen: szeretjük szeretteink vonásait meglátni a kicsiben. Az “én vérem” – mondjuk örömmel, ha olyat tesz, amit mi is. Ám mi van akkor, ha a gyerek olyan rokonra hasonlít, akit nem kedvelünk? Akkor lesz belőle az “apja fajtája”. Az anyósunkra hasonlító gyerek lehet, hogy nem lesz a mi kedvencünk – de lehet, hogy az apja imádni fogja, hiszen az édesanyjára emlékezteti..
- Fantázia: Még csecsemő, de máris elképzeltük az életét. Milyen lesz, ha felnő, mit fog tanulni, szeretni. Ám a gyerek gyakran más lesz, és ez bizony okozhat csalódást. Nem meglepő, hogy a szülői álmokat beteljesítő “jó” gyerekekből gyakrabban lesz kedvenc, míg a rebelliseket nehezebb elfogadni.
Az ikreket egyformán?
Azt hinné az ember, hogy az egypetéjű ikreket csakis egyformán lehet szeretni, ám ez jókora tévedés. Bár egyformának születnek, a vágy, hogy megkülönböztessék őket egymástól, már pólyáskortól működik a szülőkben. Így lesz az egyikből +akaratos”, a másikból “csendes”, és attól függően, hogy a családban melyik tulajdonságot értékelik, az egyik pici korától közelebb kerül a szüleihez, mint a másik. Ez pedig hamarosan nagy változást idéz elő a személyiségükben. A kedvenc iker magabiztos lesz, népszerű az iskolában és jó tanuló. Az ikerpár másik fele ugyanakkor az élet minden területén kevésbé lesz sikeres. Kevesebb baráttal, rosszabb jegyekkel és problémásabb viselkedéssel. Olyan ez, mint valami önbeteljesítő jóslat, melynek során a kevésbé szeretett gyerek a rossz viselkedéssel próbálja felhívni magára a figyelmet, ám ehelyett csak eltávolodik a szüleitől, akik megerősítve érzik saját korábbi döntésüket, hogy miért vonzódtak mindig is jobban a másikhoz.
Kapcsolódó cikkek
