Kedves anyu!
Tegnap szeretted volna, hogy átmenjenek hozzád a lányok, és megsértődtél, mikor nem akartak. Anyu, sajnálom, hogy ezt kell, hogy mondjam, de ezt csak magadnak köszönheted.
A lányok már nagyok. Tíz és tizenkét évesek, és nincs velük valódi kapcsolatod. Nem szeretnek ott lenni nálad.
Tudom, hogy te azt gondolod, hogy a hétvégi közös ebédek, meg az évi három-négy ajándék az elég kellene legyen a kötődéshez, de sajnos nem az.
Megmondom őszintén, csalódott vagyok és szomorú. Tudom, hogy nem várhatok el semmit. Neked is van saját életed. Értem. Elfogadtam.
Neked fontos az utazás, a karrier, a fodrász és a mani-pedi, na meg a sport. Tényleg őszintén örülök, hogy vigyázol magadra, és hogy tudsz élni. Sőt, büszke vagyok rád, hogy ilyen jól tartod magad!
De anyu, te abba belegondoltál valaha, hogy hogyan tudtad kialakítani magadnak ezt az életet két gyerek mellett? Hogy te mennyi segítséget kaptál?
Nem tudom emlékszel-e, de nagyiék mindig segítettek neked. Ott voltunk náluk minden hétvégén. És nyáron hetekre vittek nyaralni az üdülőbe.
És jó volt! Ne érts félre, egy percig sem bánom, mert nekem állati fontos a velük való kapcsolat. Hogy az életemben voltak. Bár már nincsenek velünk, minden nap gondolok rájuk. De tudod, Anya, engem nem kellett noszogatni, hogy menjek hozzájuk kamasz koromban sem. Mentem magamtól. Mert volt velük kapcsolatom. Mert ők „részt vettek”. Ők nem körmösnél voltak, meg Toszkánában, hanem velünk. És emiatt lett köztünk kötelék.
Én azt érzem, te szeretnéd a köteléket, szeretnéd, hogy szeressenek a lányok, de nem teszed bele a munkát és a lemondást.
Mondtam neked, mikor kicsik voltak. Mondtam, hogy rendben, dönthetsz úgy, hogy nem segítesz, hogy fontosabb, hogy “élj”, és neked abba ők nem férnek bele, csak ünnepnapokon, de akkor ne várd később, hogy legyen velük kapcsolatod. Anyu, miért mennének át, mikor alig ismernek?
Ti nem gyűjtöttetek kavicsot Sopronban, nem eveztetek együtt a Dunán, nem másztatok hegyet a Tátrában, nem horgásztatok együtt a Tiszán, nem fürödtetek együtt a Balatonban, nem aludtatok együtt sátorban, nem kártyáztatok éjfélig a zseblámpa fényénél… akkor mit vársz? Miért mennének oda? A 130 négyzetméterre, ahol nekik egy sarkuk sincs? Nem, hogy egy szoba?
Anyu, a lányok érző emberek. Nem tárgyak, amiket előkaphatsz, ha épp unatkozol, és úgy tartja kedved.
Tudod, anyu, nekem nem volt segítségem. És te el sem tudod képzelni, milyen nehéz volt. Most végre nagyok, és elvannak egyedül is egy-két órát. Én most mehetek újra körmöshöz. Vagy sportolni. Nyaralni velük megyünk, hiszen nem maradnak meg mással.
Mások vagyunk, tudom. És ezt el kell fogadnom. Szeretlek. Tényleg. És még csak nem is haragszom. De csalódott vagyok, anyu. Mert azt hittem, te majd segítesz. Azt hittem, olyan nagymama leszel, mint a nagyi volt. Mert ha valaki, te tudod, hogy az milyen. Azt hittem, akarsz velük kapcsolatot. Ott alvós bulikat, közös szokásokat, titkokat. Azt hittem, lesz nálad szobájuk. Azt hittem, imádni fognak. És hidd el, nagyon fáj, hogy nem így lett.
Anyu, én nem állok bosszút. Nem dörzsölöm a tenyerem, hogy nekem lett igazam. Hanem mérhetetlenül szomorú vagyok. Sajnállak téged, mert nem ismered őket. Mert lemaradtál róluk. És sajnálom őket. Borzasztóan sajnálom őket, hogy sosem voltak olyan nagyszüleik, mint amilyenek nekem voltak.
Kapcsolódó cikkek
