Kicsit fáradt, mint úgy általában az összes kisgyerekes apuka. Semmi különös, csak a gyerek felkelt az éjszaka. Többször is. Apa pedig azonnal ott termett, altatott, dünnyögött, nevetgélt, mert hát az altatatás általában nevetésbe fullad náluk. Tamara nyomja a poénokat, olyan hévvel, hogy azonnal kiveri az álmot mindkettőjük szeméből. Nem érdekli, hogy másnap Tamásnak hány fogást kell az asztalra álmodnia.
– Ezt nem igazán értem. Hogy lehet altatás közben nevetni?
– Sosem én kezdem… próbálok a csendre, a bárányszámolgatásra koncentrálni, és mikor már azt hiszem, hogy alszik a gyerek, akkor egyszer csak megszólal. Na de olyan szövege van, hogy azonnal vége a komolyságnak, röhögni kezdünk. Utána persze kezdődik újra a csend, a bárányszámolgatás…
– A szigorú apák keményen odacsapnak…
– Nem tartozom közéjük. Fel se fogom, hogy lehet például egy gyereket az éjszaka közepén bőgni hagyni, amikor egyértelmű, hogy az anyjára vagy az apjára van szüksége. Azt sem értem, amikor elesik a kicsi, ahelyett, hogy megvigasztalnák, még jól le is szidják. Megmondtam, hogy ne futkározz – üvöltik az ordító gyereknek. Én a szülők egy másik csoportjába tartozom, vállalva azt is, hogy talán túl sokat megengedek a gyereknek. Néha arra gondolok, hogy olyan vagyok, mint egy jóságos nagypapa. Aki kényezteti, szeretgeti, babusgatja az unokáit és a nevelést inkább másra hagyja. Egyszerűen nincs szíve felemelni a hangját.
– És akkor ki nevel?
– Főleg a feleségem. Meg a nagyobb gyerekek, mivel nálunk igen nagy a família. Velünk él még a feleségem két gyereke, és van még két gyerek a családban, a nagyobb lányom, aki a volt feleségemmel él, meg az ő testvére. Tamara leginkább a nagyobbakra hallgat, de ha épp olyan napja van, senkinek nem engedelmeskedik. Megy a saját feje után. Hihetetlen egy kiscsaj.
– Érzek a hangodban némi elfogultságot…
– Odavagyok tőle. De mindegyik gyerekemért, imádom, hogy ilyen nagy otthon a nyüzsgés. Jómagam is nagycsaládban nőttem fel, megszoktam, hogy mindig vannak körülöttem gyerekek. A kistestvéremet például pelenkáztam, etettem, fürdettem, képzeld, gyerekkoromban óvó bácsi akartam lenni.
– A főzést csak úgy muszájból választottad?
– Szakács vagy óvó bácsi, ezen tipródtam, aztán maradtam az előbbinél. De főzni is leginkább a kicsikkel szeretek, még akkor is, ha így többet kell a konyhában tölteni. Újabban sokat gondolkodok azon, hogy jó volna egy szakácskönyvet írni és gyerekekkel főzni igazi gyerekmenüt. Megtanítanám az alapokat, könnyen elkészíthető, finom fogásokat mutatnék be.
– Könnyű lehet a feleségednek… a reggeliket, ebédeket, vacsorákat ripsz-ropsz mindig összedobod…
– Mivel rengeteget dolgozom, erről szó sincs, hét közben a feleségem főz, én inkább hétvégén. De ha nekiállok, akkor tényleg ripsz-ropsz elkészítek akármit. Főleg a gyerekek kedvenceit főzöm, a zelleres krumplilevest, bolognai spagettit, pizzát, diós kiflit, töltött káposztát.
– Böngészel néha szakácskönyvet?
– Persze, de nem főzés közben. Ennyi év rutin után vicces is volna, ha méricskélnem kéne a leveshez valókat, de a szabad időmben szívesen olvasgatok recepteket. A múltkor megszámoltam: 125 szakácskönyvünk van otthon. Ez a munkámhoz is kell, újabb és újabb ötleteket ad, ahogy lapozgatom őket.
– Könnyen találsz ki új recepteket?
– Ezt azért nem mondanám, néha kemény alkotói válságba kerülök, és azt érzem, hogy a világon az összes ételt kitalálták, megfőzték már, nincs új a nap alatt. Aztán magam se tudom miként, de bevillan egy íz, egy fűszer, és megszületik egy új, izgalmas recept. Aztán meg úgy belejövök, hogy egy könyvnyit össze tudok írni.
– Apropó könyv, nemrég jelent meg az első szakácskönyved. Kicsit telített ez a piac, nem gondolod?
– Szerintem meg éppen hogy kevés van a boltokban. Kint Angliában hetente jelennek meg új gasztronómiai kötetek, itthon meg iszonyatos küzdelem egy igényes szakácskönyv elkészítése, kiadatása, eladása. A világ ízei annyira változatosak, hogy szükség volna mindet magyarul is bemutatni.
– Te melyik konyhához vonzódsz a leginkább?
– Görög, olasz, spanyol konyha a kedvencem. Bármelyik földrészen találok a fogamnak valót, a mediterrán konyha azonban egy az egyben bejön. De nem szeretem össze-vissza keverni a dolgokat. A pizza úgy finom, ahogy azt az olaszok kitalálták – friss paradicsommal, oregánóval, ízletes sonkával, nem pedig úgy, ahogy azt itthon néha elém rakják: magyarosan, kolbásszal és ketchuppel.
– Feleségeddel nem szoktatok vitatkozni otthon a konyhában? Kell-e még só, bors, hasonlók?
– A kedvesem kiválóan főz, mindig pont elég az ételben a só, a bors meg a hasonlók. Csupán az a különbség köztünk, hogy én hamarabb elkészülök az ebéddel, hiszen ez a szakmám.
– Ha már a gyerekmenünél tartunk, mit szólsz a bölcsődei, óvodai, iskolai koszthoz?
– Bölcsőde nálunk kimaradt, Tamara majd az ovit kezdi, addig otthon van az anyukájával. Egyébként nincs nagyon mit szólni, ugyanis a nagyobbak is otthon esznek meleg ételt, ezért inkább több uzsonnát csomagolunk. Egy ideig befizettünk, de nem ették meg, nem szerették, ezért inkább maradt az, hogy ha a feleségem úgyis otthon van a kicsivel, egyenek a nagyok is valami rendeset.
– Híres szakmabelid, Jamie Olivier, a szuper éttermein kívül az angol iskolai kosztot is megreformálta. Neked nincsenek hasonló ambícióid?
– Nagy példaképem Jamie, és rendkívül becsülöm azért, amit tett és tesz. Felkarolta az iskolai étkeztetést és tökéletesen átformálta, bár azért tegyük azt is hozzá, hogy az angol kormánytól rendesen kapott hozzá támogatást. Nálunk még sok minden hiányzik egy ilyen nagy kaliberű lépéshez, de ez azért nem jelenti, hogy nem gondolkodom egy hasonló feladaton. Hogy megismerjék a gyerekek a halat, zöldségételeket, több gyümölcsöt egyenek, és jóféle alapanyagok kerüljenek az iskolai menübe. Tele vagyok ötlettel, csak nem tudom, melyik ajtón kéne kopogtatni, hogy ez megvalósulhasson.
Babás sztárok a Kismama magazinban minden hónapban. Keresd az újságosnál, vagy fizesd elő!
Forrás: Kismama magazin
Kapcsolódó cikkek
