Már kislányként is óvónő akartam lenni, csakhogy a 70-es években ez felkapott szakmának számított. Létezett óvónőképző szakközépiskola is, ahová olyan túljelentkezés volt, hogy engem nem vettek fel nyolcadik után. Kénytelen voltam sima gimnáziumba menni, amit utólag nem bánok, de akkor nagyon el voltam keseredve.
Ez és ma már szinte elképzelhetetlen; szinte lasszóval fogják az óvodapedagógusokat, akkora hiány van.
Ez igaz, de gyerek is sokkal több volt akkoriban. Harmincötös-negyvenes létszámú csoportok voltak, és sokan kezdtek dolgozni képesítés nélkül is, egyszerű érettségivel a zsebükben. Én is így kezdtem, s a két lányom születése után, levelezőn szereztem meg az oklevelemet a Szarvasi Felsőfokú Óvónőképző Intézetben. Nagyon nagy szerencsém volt, mert az első munkahelyemen csodálatos mentor állt mellettem – ezt akkor, 1985-ben persze még nem így hívták.
Milyen volt akkoriban, a 80-as években az élet az óvodában… és azon kívül?
Sokkal lassúbb volt az életvitel, mint most, nem kellett annyira kapkodni. Nem volt annyi program és lehetőség, mint most, és a gyerekeknek kevesebb saját játékuk, ruhaneműjük volt. Kevesebb inger érte őket, ezért nyugodtabbak voltak. A nők korábban mentek nyugdíjba, és nem nagyon dolgoztak mellette. Kisebb volt a fluktuáció is, az emberek jellemzően nem költöztek a családjuktól messzire egy-egy munkalehetőség miatt. Így aztán a nagyszülők sokkal inkább részt tudtak venni a gyerekek életében, nem igazán léteztek még bébiszitterek. A gyerekek sokkal inkább a család óvó-védő burkában nőttek fel, mégis valahogy önállóbbak voltak.
Nálunk visszatérő sztori, amikor a lakótelepi otthonuk előtti parkban játszottak a gyerekek, és az egyik anyát az óvó néni hívta fel, hogy ne aggódjon, a kisfiú nála van – a hatéves simán elsétált a város másik végébe egyedül, hogy meglátogassa őt. Ma már elképzelni se tudom, hogy hatévesek felnőtt felügyelet nélkül játszanak a parkban…
Igen, a tiétek még a “kulcsos generáció” volt. A nyári szüneteket lent töltöttétek a parkban, játszótéren, magatokban. Azokat, akik utánatok jöttek, én magamban csak “ropi-generációnak” hívom, mert egy zacskó ropival és egy flakon vízzel fél napokat elvoltak a játszótéren, de többnyire már nagyobb testvér vagy felnőtt társaságában. Utánuk következett a “ketchup-generáció”, akik mindent ketchuppal ettek, annyira ízlett nekik az abban az időben újdonságnak számító fűszeres szósz. A változások hozták magukkal az általam csak “fesztiválgenerációnak” becézett gyereksereget, akik már az anyuka hasában is jártak koncerten, fesztiválon. Viszont ők már nem közlekedhettek egyedül, még a játszótéren sem.
És mi a helyzet a mostani gyerekekkel, akiket a generációs marketing alfáknak hív?
Nos, én csak úgy nevezem őket, hogy a show-generáció vagy tablet-generáció – ők már olyan erős ingerek között cseperednek, hogy igénylik is az állandó szórakoztatást. Nagyon rutinosan nyúlnak a kütyükhöz, de mintha több félelem, fóbia volna bennük. Aminek olykor talán idegrendszeri probléma is lehet az oka, épp a túl sok inger miatt.
Ma egyre több a BTMN (beilleszkedési, tanulási, tanulási, magatartási nehézséggel élők) vagy SNI (speciális nevelési igényűek) diagnózist kapó gyerek, és sok óvodás jár a számára szükséges fejlesztésre. Mit gondolsz, több lett a tanulási, beilleszkedési zavarral küzdő gyerek vagy csak jobbak a diagnosztikai módszerek, hamarabb kiderül az ilyesmi, mint mondjuk harminc-negyven éve? Meglepődtem, hogy ma már minden középsősnél elvégzik az MSSST-t (a tanulási zavar előjeleit szűrő tesztet).
Az MSSST szűrést a következő nevelési évben tanköteles gyermekeknél szokták elvégezni szülői beleegyezéssel, hogy még legyen elég idő azokon a területeken is felzárkózni, amelyek hiányosságot mutatnak, hogy kudarc nélkül tudják majd kezdeni az iskolát. Az első kérdésre a válaszom pedig, hogy valószínűleg mindkettő igaz. A “show-generáció” túlingerlése és sok egyéb összetett tényező miatt több az idegrendszeri probléma, és jobban oda is figyelnek erre a szakemberek és a szülők is. Sajnos egyre több a megélhetési nehézségekkel küzdő, hátrányos helyzetű család. Viszont az is igaz, hogy az esetek nagy részében azért nem volna szükség óvodás gyerekeknél ennyi különórára. A társasjáték, a foci, a kirándulás, az otthoni mesélések, beszélgetések, kreatívkodások együtt a szülőkkel testvérekkel, remek fejlesztő eszközök önmagukban is.
Apropó, hátrányos helyzet. Dolgoztál olyan óvodában is, ahol a gyerekek 90 százaléka nehéz sorsú roma volt. A romák az integrációban látják a gyerekük sikeresebb jövőjét, a többségi szülők viszont gyakran ágálnak a roma csoporttársak ellen. Ugyanez igaz mindenkire, aki bármilyen szempontból kilóg a sorból, akár csak viselkedésében vagy nevelési igényét tekintve.
Nagyon fontos az integráció, és nem csak a roma – vagy egyéb kultúrájú, hátterű – gyerekek miatt, hanem az egész közösség profitál a sokféleségből. Elvégre az életben is sokszínű világ veszi majd körül őket, és mindenféle emberrel meg kell tudniuk értetni majd magukat. Ez egyébként a munkánk egyik legnehezebb része, hiszen tudnunk kell kezelni a más kultúrából érkezőket is. Emlékszem, egyszer egy muszlim kislányról a nagy melegben levettük a hosszú ujjú felsőt, és a szülei nekünk estek, hogy fedetlen karral megszégyenítettük a gyereküket. Tiszteletben kell tartani, hogy náluk más a szokás… Egy másik kislánynál az ukrán származású anyával a kommunikációnk volt eleinte igen nehéz. Türelmesen, a Google fordítót is bevetve értettük meg egymást, tanultunk egymástól.
Ha pedig a hátrányos helyzetű gyerekek felzárkóztatásáról van szó, az már csak az esélyegyenlőség megadása szempontjából is nagyon fontos. Nem mindegy, hogy mennyire felkészült generáció megy tovább az iskolába, és majd az életbe. Ugyanakkor a nehézségekkel küzdő gyerekek számára olykor jobb volna a kisebb létszámú csoport, ahol több idő marad a fejlesztésükre. Minden BTMN gyermek számára komplex fejlesztési tervet készítünk az óvodában, és onnantól fogva minden nap van egyéni felzárkóztatás. Viszont ez egy huszonöt fős csoport mellett, ahol több ilyen gyerek is van, nem mindig egyszerű feladat. A fejlesztés egyébként akkor igazán sikeres, ha a szülők együttműködnek az óvodapedagógussal.
Major Mária óvodapedagógus – fotó: Barok András
Sok száz család életébe beleláttok.
Így van, és ha valahol nem ideális, akár súlyos a helyzet, akkor nagyon komoly lelki teher nekünk, hogy mikor kell lépnünk a gyerek érdekében. De minden családban az éppen aktuális nevelési nehézség a fontos, nekik ugyanolyan komoly. Vannak olyan családok is, akiknél az összes gyermek a „miénk” volt, és olyan is, ahol már az „unokánkat” hozzák. Vagyis valamelyik szülő szintén a mi óvodásunk volt egykor.
Térjünk vissza egy kicsit az alfákhoz, vagy ahogy te hívod őket, a show-generációhoz. Azt mondtad egyszer, hogy a kicsi gyerek a szülői ház tükörképe, az óvodás gyerek pedig az óvódapedagógusé.
Ez így van. Ha túl hangos a csoport, máig mindig önvizsgálatot tartok, hogy nem kommunikálok-e velük én is túl vehemensen. A beszédfegyelem ennél a generációnál sokkal nagyobb kihívás, mint az előzőeknél volt. Ki vannak éhezve arra, hogy elmondhassák a saját kis történeteiket, élményeiket. A szülők sokszor fáradtak, nem tudnak folyamatosan figyelni rájuk. Sokszor otthonról is dolgoznak, és a testvérekre is figyelniük kell. Problémának látom még, hogy a mai gyerekek túl sok választási lehetőséget kapnak (milyen ruhát akarnak felvenni, mit szeretnének enni, hová szeretnének menni…), a döntést a szülő gyakran áthárítja rájuk, ami bizonytalansághoz vezet. Persze fontos, hogy legyen választási lehetőségük, például a játékban, alkotásban, meseválasztásban, de van, ami a szülő kompetenciája. Egyébként a kicsik ismeretei sokkal tágabbak, mint elődeiké volt, többet látnak a világból az utazásoknak, kirándulásoknak és rendezvényeknek köszönhetően. Többnyire elfogadóbbak is emiatt.
Az a benyomásom, hogy a kicsik ma később lesznek szobatiszták, mint régen, nem tudom, valóban így van-e.
Ez így van, előfordult már, hogy a vegyes csoportba szeptemberben érkező tizenegy kiscsoportosból kilenc pelenkás volt még. A mai pelenkák nagyon kényelmesek, nincs motivációjuk a leszokásra, a szülő pedig nem mer, nem akar vagy nem tud konfrontálódni a gyerekével. A szobatisztaságot persze nem lehet erőltetni, szépen finoman terelgetjük őket, de ha otthon nem erősítik meg, amit mi itt az oviban már elérünk, akkor igazi harc lehet ez az amúgy természetes folyamatból. Volt, aki fél évig üvöltött, hogy ő nem akarja a vécét megnézni, nemhogy ráülni… De sok a cumizó, ujjszopó ovis is, illetve a hosszan szoptatottak, főként ott, ahol kevesebb a tesó. Azokban az otthonokban, ahol egymás után jön több gyerek, hamarabb leválnak a nagyok az anyatejes táplálásról.
Az baj, ha cumizik egy óvodás gyerek?
Nem szerencsés, de nyilván nem lehet erőszakkal elvenni tőlük egyik napról a másikra. Finoman terelgetjük őket a leszokás irányába. Általában a Mikulás vagy a Nyuszi az, aki “elviszi”. Ha sokáig cumizik a kicsi, a foga, a száj izmai, a beszéde nem úgy fejlődik, ahogy ideális volna.
Elképzelhető, hogy ez is összefügg a megkésett beszédfejlődésel, a sok tabletezés, képernyőzés mellett?
Régen egy csoportban egy-két nem beszélő gyerek volt, ma már előfordul négy-öt is. Ehhez még hozzájön a beszédfogyatékosság, mely szintén egyre gyakoribb. Nagyon fontosnak tartom a gyerekek megfelelő mozgásfejlesztését. Gyakran kell visszatérnünk a kúszáshoz, mászáshoz, az egyenletes járáshoz… Sok gyerek nem tudja kimozogni magát, muszáj, hogy eleget ugráljon, szaladgáljon, labdázzon, fára másszon, kerékpározzon. A futóbicikli és az úszás is nagyon jó.
Megoszlanak a vélemények az óvodások nyelvi oktatásával kapcsolatban. Vekerdy Tamás pszichológus annak idején azt mondta, hogy inkább futkározzanak az udvaron és építsenek bunkert, miközben a nyelvelsajátítás kritikus periódusa az öt és fél éves kor, mert egy ovisra még játszva ragadnak a szavak. Te két éven át tanultad az óvodai idegen nyelvi nevelés módszertanát, majd szervezted meg régi óvodádban a német nyelvi nevelést szülői igény szerint.
A kulcsszó az óvodában a játék. Nem oktatásról beszélünk, hanem az idegen nyelv szóbeli tanulásának előszakaszáról. Semmi nyelvtan…Tényleg játszva tanulnak, sok-sok mozgással, kreatív eszközökkel, rajzolással, nevetéssel, az ovis témakörökhöz kapcsolódóan. Nagyon érdekes, de azt vettem észre, hogy akinek bizonyos beszédproblémája volt, az idegen nyelvi közegben nem jött elő. Érdekes még, hogy az autizmus spektrumzavarban érintett kisgyerekek mennyire jól reagálhatnak az idegen nyelvre egy olyan környezetben, ahol ez természetesen jut el hozzájuk.
Ez nyilván így van a technikai ismeretekkel is.
Így van. A mai gyerekek számára természetesen van jelen minden okoseszköz már az otthonukban is. A családtól is azt látják, hogy folyamatosan használják azokat. Természetes, hogy vágynak ezekre. Nagy öröm, hogy nálunk az óvodában jelen van egy digitális okosjáték program óvodásoknak, mellyel az iskolába készülő gyerekeink érdekesen, játékosan és sokoldalúan fejlődhetnek az alapkészségek területén. Közben azt is látjuk, melyik területen hol tartanak. Már második éve tervezzük az éves programjaink közé a digitális hetet, amikor is a gyerekek ismerkedhetnek és játszhatnak például Bee-Bot Méhecskével, Katicával, okos rajztáblával, tablettel, fényképezőgéppel… muszáj nekik is alkalmazkodniuk a modern kor igényeihez. Tavaly nagyon élvezték ezt a hetet, idén a digitális hetünk a Föld napi projektünk része lesz majd, a Mars bolygót idéző szimulációval. Ha a helyén kezeljük ezeket az eszközöket, fantasztikus fejlődés érhető el a segítségükkel.
Nagyon fiatalon kerültél pályára, és olyan, mintha sosem fogyna el az energiád. Mi a helyzet a kiégéssel? Sosem érintett?
Aki sokat van kisgyerekekkel, annak muszáj, hogy legyen más jellegű tevékenység is az életében, amiből töltekezni tud. Nekem ez a sport, a túra, az utazás, de tudatosan ügyelek arra is, hogy ne csak szakirodalmat, hanem szépirodalmat is olvassak. Mindig azt szoktam mondani, hogy az, akit már idegesít a gyerek, az hagyja el a pályát.
Te magad miben változtál az évtizedek során a leginkább?
Régebben sokkal lazább voltam, ma már több bennem az aggódás, például amiatt, hogy senki se sérüljön meg. Annak idején több volt a szabad játék, amibe én is bevonódtam, ma már több a fejlesztő játék, de azért még mindig csatlakozom a szerepjátékhoz is. Aztán… régebben nem volt ennyi lehetőség a szülőkkel való kapcsolattartásra, pedig nagyon fontos, hogy ez jó legyen, hogy együtt tudjunk dolgozni a gyerek érdekében, hiszen az óvodai nevelés csak a családi nevelés kiegészítője. Igyekszem is mindig rögtön reagálni, ha valakinek megbeszélnivalója van.
És mi az, ami közel negyven év alatt sem változott?
Kezdettől fogva hiszem, hogy bízni kell a gyerekekben, tisztelettel kell hozzájuk viszonyulni, akkor lesznek kezelhetőek. A humor mindig is nagyon fontos volt: jó dolog összekacsintani, együtt nevetni az óvodásaimmal… és aztán látni, hogy kiegyensúlyozott, sikeres iskolás és – sokszor ezt is van alkalmunk látni – felnőtt lett belőlük.
Kapcsolódó cikkek
