Amikor a baba még a pocakban lapul, mindenre igyekszünk felkészülni. Ruhácskákat vásárolunk, gyerekszobát dekorálunk. De valahogy a nevelési irányelvek – azon belül az apai és anyai szerepek átbeszélése – mindig kimaradnak a rákészülésből. Pedig az, hogy egy frontvonalat alkossunk a partnerünkkel a nevelési és fegyelmezési kérdésekben, már egészen kicsi kortól nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a család gördülékeny, összetartó egységként működhessen. Milyen jó is lenne, ha ez a legtöbbünknél valóban így lenne, ugye?
Minden családnak megvan a maga dinamikája, a sajátos szabályrendszere, ami a gyerekek korának, szükségleteinek megfelelően folyamatosan változik. Fantasztikus, hogy a gyerekek már egészen pici kortól úgy játszanak rajtunk, mint Santana a gitáron; pontosan tudják, hogy kinél meddig mehetnek el, ki engedékenyebb, ki robban fel hamarabb a csínytevések láttán, és előszeretettel kísérleteznek rajtunk és tesztelik az ingerküszöbünket.
Persze mindig eljön az a pont, amikor egy szülőnek be kell húzni a kéziféket, legyen az a bébiétel szétprüszkölés, az előszobafal barlangrajzokkal való kidíszítése anya kedvenc vörös rúzsával, a kisöccs/kishúg véget nem érő nyúzása, és akkor a kiskamasz és kamaszkori helyzeteket még nem is említettük.
Ezt a bizonyos “kéziféket” jó esetben anya és apa egyszerre húzza be, és ha ez így történik, akkor az üzenet is egyértelműbb és a fegyelmezés is sikeresebb. De a helyzetek többségében sajnos nem ez az ideális eset áll fenn. Érdekes ugyanis, hogy a legtöbb családban valamiért úgy alakul a dolog, hogy az anyára osztódik a “rosszabbik” szerep – a szigorúbb, a számonkérőbb, a kevésbé engedékeny -, míg apa a jó fej, a vicces, a megengedőbb, egy szó mint száz – a szuperebb.
Mivel a kicsik szinte az egész napot édesanyjukkal töltik, evidens, hogy tőle kapnak több visszajelzést, legyen az pozitív vagy negatív. Amikor apa hazaér a munkából, nem tudja, hogy kisfia/kislánya például egész nap hisztizett, mert anya nem vette meg neki a boltban a huszonötödik Mancs őrjáratos színezőt. Apánál tiszta lappal indulnak. Sőt apa legtöbbször “hulla fáradt” mire hazaér, s már esze ágában sincs veszekedni a színezőn, vagy belefolyni a vacsora megevése körüli nyavalygásba. Apa legtöbbször mókázik egy kicsit, Duplo teherautót épít, babaházat javít, birkózik, kalózosat játszik fürdetés közben. A hisztik és a nemet mondások pedig megmaradnak anyának. Ezeket apa szép lassacskán elengedte. Ismerős?
Persze sok édesapánál az is közrejátszik, hogy a hosszú munkaórák, a sok külön töltött idő miatt érzett bűntudat következtében sokkal engedékenyebbek és elnézőbbek a fegyelmezést illetően. Csak sajnos ezzel akarva-akaratlan folyamatosan a partnerre hárul a “főgonosz” szerepe, és ez egy idő után nem csak a gyerekek és az anya viszonyára, de a párkapcsolatra is rányomhatja a bélyegét. Ha nem számíthatunk a másik segítségére, és arra, hogy a nevelési kérdéseket illetően egy csapatban játszunk, – támogatást kapjunk a másiktól -, a folytonos feszültség éket verhet az édesapa és az édesanya közé.
Erről Beáta sajnos sokat tudna mesélni, hiszen házassága megromlásának egyik fő oka az volt, hogy exférjével nem tudtak egy lapra kerülni a gyereknevelési kérdéseket illetően.
“Már a kisfiam pici korától fogva én voltam az, aki felállította és következetesen betartatta a szabályokat otthon. Legyen szó olyan ártatlan dologról, mint mondjuk az, hogy megnézhet-e még egy mesét, egészen addig, hogy elmehet-e hétköznap ott aludni az osztálytársához, miután ráadásul rossz jegyet is hozott haza, mindig nekem kellett nemet mondanom. Sokszor feszültünk egymásnak a kisfiammal, és sajnos minden esetben magamra maradtam ezekben a kis csatákban. Az exférjem ugyanis vagy teljesen kihúzta magát belőlük és tüntetőleg elvonult a másik szobába, vagy a gyerek előtt még engem teremtett le, hogy miért nem vagyok engedékenyebb. Ez nagyon rosszul érintett, és a kisfiam hozzám való viszonyulásán is jelentősen rontott.
Nyilván voltak más okai is annak, hogy végül elváltunk, de én a mai napig úgy érzem, hogy az, hogy mindig nekem egyedül kellett a rendfenntartót játszanom, nagy szerepet játszott benne, hogy eltávolodtunk egymástól” – osztja meg gondolatait a témában az édesanya, akinek energikus vidám természetétől amúgy igen messze áll a “rossz zsaru” szerepkör.
Senkinek sem jó érzés ha fegyelmeznie kell, de amikor egy nő anyává válik, óhatatlanul is fel kell vennie néha ezt a kalapot, ami bizony nem kellemes. Ez a szerep hosszútávon igen fárasztó és személyiségromboló lehet. Ha úgy érezzük, hogy a partnerünkkel nem ugyanazt a nyelvet beszéljük a gyermeknevelés kapcsán, érdemes szakemberhez fordulni. Fontos akár nevelési tanácsadó, akár egy mediátor bevonásával rendbe szednünk a “csapatot”, még mielőtt a folyamatos konfliktusok saját személyiségünket, vagy párkapcsolatunkat is tönkreteszik.
Legtöbb esetben persze nem fajulnak válásig ezek az ellentétek, sőt olyan is van, aki csak nevet a jó zsaru-rossz zsaru felálláson. Detti és férje, Pali azt vallják, hogy az élet legtöbb nehézsége megoldható humorral, és amikor fegyelmezésre kerül sor, akkor is ezt szem előtt tartva cselekszenek.
“Két kislányunk van: egyik 6, másik 8 éves. Kicsivel több mint öt évet voltam velük otthon, így persze hogy a legtöbb esetben én voltam – s a mai napig vagyok – a mumus. Ha Apa megérkezett, az mindig egy kisebb örömünnep volt – ment a nyúzás, a hülyéskedés. Sokszor még azt is megengedte nekik, hogy kisminkeljék vagy kidekorálják a haját csatokkal. Pali egy Buddha, szerintem amióta együtt vagyunk még nem hallottam, hogy felemelte volna a hangját bármilyen helyzetben. Bezzeg én? Ez nem jelenti azt, hogy teljesen egyedül vagyok a szigorral, de főleg az én feladatom néha megálljt parancsolni, irányt mutatni a lányoknak. Pali inkább nem nyilatkozik ilyenkor. Előfordult már, hogy a lányok a fejükbe vettek valamit, amiről tudták, hogy én biztosan nem fogom megengedni, ezért trükkösen egyből az apjuknál próbálkoztak. Ő persze hozzám küldte őket, én meg visszaküldtem őket, hogy “Kérdezzétek meg apátokat!”. Ezt oda-vissza eljátszottuk még párszor, míg végül az egész család nevetésben tört ki, és a lányok már el is felejtették, hogy tulajdonképpen akartak tőlünk valamit” – meséli nevetve az édesanya.
Krisztiék megtalálták az arany középutat. Habár a rossz zsaru még így is a nő, de párja mindig megerősíti, támogatja a fegyelmezését. Persze náluk is vannak még csiszolandó területek.
“Én úgy gondolom, szerencsés vagyok, mert nálunk olyan 60-40% a felállás. Nyilván én vagyok nagyobb százalékban, aki a “nemszeretem” szerepet viszi, de a férjem is maximálisan támogat ilyenkor, annak ellenére, hogy ő egyáltalán nem az a szigorú alkat. A kényes helyzetekben mindig számíthatok tőle egy-egy “Oda figyelj a Mamira” vagy “Tessék szót fogadni a Maminak” mondatra, és ez sokat segít. Így a fiúk is azt látják, hogy nagyjából ugyanazt a nótát fújjuk mind a ketten. Persze a párom sem szent. Durván kihúzta magát egy-két olyan tevékenységből, amit a fiúk eszméletlenül utálnak, mint például a hajmosás, vagy az orrszívózás, így ezeknél én lettem a főgonosz. Mindkét fiúnk kőkeményen sztrájkol a hajmosás ellen, és habár a fürdetést a párom intézi, a hajmosást mindig én nyerem meg, mert neki “nincs szíve hozzá”. Ilyenkor az egész lakótelepet ellátjuk műsorral, amikor a nagyfiam két samponöblítés között torkaszakadtából üvölti, hogy “ROSSZ MAAAAMIIII, NEM SZERETLEK MAAAMIII!” – összegzi a helyzetet Kriszti.
Nevelés szempontjából is hatékonyabb, ha igazságos a szerepleosztás és van összefogás
Az édesapáknak is fontos kivenniük a részüket a nevelés sokszor kevésbé “jó fej”, idegileg megterhelőbb feladataiból, annak érdekében, hogy a családban ne boruljon fel az egyensúly, ne legyen annyira fekete-fehér a jó-rossz zsaru leosztás. Anya se érezze azt, hogy mindig övé a piszkos munka, és csak ő áll bele a konfliktusokba, apa meg csak a “habot eszi le a tortáról”, és sokkal inkább nagypapaként funkcionál, mint igazi szülőként. Az egységes fellépés ráadásul hatékonyabbá teszi a nevelést is, hiszen nyomatékosabbá teszi a kimondott elveket, a dupla példa is hatékonyabb, ráadásul nem merül fel bedobható kártyaként, hogy “apa bezzeg megengedi, sokkal jobb fej, mint te”.
Kapcsolódó cikkeink:
Kapcsolódó cikkek
