Szappanopera
Horváth Imre (37) üzletágvezető
Gyenge Judit (36) kereskedelmi asszisztens
Viktória (15), Zsófia (12), Boglárka (4), Borbála (3)
– Hiszek a sorsszerűségben. A legelső és egyben egyetlen munkahelyem nagyon bejött, és a magánéletem is úgy alakult, ahogy csak egy brazil szappanoperában történhet. Üzletágvezető vagyok egy szoftverfejlesztő cégnél. Tizenéves korom óta programozgatok. Akkoriban, a Commodore 64 idejében ez még újdonság volt. Ma már persze teljesen szokványos, a tinédzser lányomat sem lehet leszedni a laptopjáról.
Az egyetemi éveim alatt szervezett túrázáson ismertem meg Jutkát. Valami elindult köztünk, levelezgettünk, de idővel elkanyarodott az életünk. Ennek ellenére kapcsolatban maradtunk, még az esküvőjére is hivatalos voltam. Született két lánya, én is megnősültem, így végleg külön utakra léptünk. Legalábbis azt hittük. A gyes után felvette a kapcsolatot a régi ismerősökkel, így többek között velem is. Egyikünk házassága sem működött, a közös problémák tíz év után újra összehoztak bennünket, és ott folytattuk, ahol abbahagytuk annak idején.
Az egymásra találás már nem csak kettőnkről szólt, hiszen a két kislány, Viki és Zsófi is az életünk része lett. Eleinte csak mint ismerős voltam jelen. Később rájöttünk, hogy ez a kapcsolat sokkal többet jelent mindkettőnk számára. Kezdetben a gyerekek miatt külön laktunk, de sok közös programot szerveztünk, és az estéket náluk töltöttem. Emlékszem, egy fárasztó nap után képtelen voltam hazamenni, de nagy megkönnyebbülésünkre reggel a lányok vigyorogva ébresztettek bennünket. Hamarosan közös lakásba költöztünk, ezzel beugrottam a mélyvízbe. Míg azelőtt akkor mentem teniszezni vagy focizni, amikor csak akartam, addig az új helyzet több kötöttséget hozott az én életembe is. A gyerekeket reggel suliba kellett vinni, akkor is muszáj volt korán kelni, ha előző nap éjszakába nyúlt egy borkóstoló. Az esti rituáléknál már volt kialakult menetrend, abba nem folytam bele, de a házimunkából azóta is kiveszem a részem.
Megbeszéltük, hogy két közös gyereket szeretnénk. Megszületett Bogi. Meginogtunk, úgy láttuk, bőven elég lesz egy újszülött. Kijutott az éjszakázásból rendesen mindkettőnknek, ami számomra szokatlan volt, hiszen a nagyokat “készen” kaptam. Ráadásul, bár nem terveztük, tizenöt hónap múlva Borcsa is megérkezett. Az első hónapok nagyon nehezek voltak, de így lett teljes az életünk. Viki és Zsófi nagyon jól fogadta a kicsiket. Ma már bátran rájuk bízhatjuk őket, elmehetünk színházba, vacsorázni. Ott tartunk, hogy egyeztetnünk kell a lányokkal a naptárainkat.
Nagyon féltem, hogy serdülőkorukban megkapom a nagyoktól: “ne szólj bele, te nem vagy az apám”. Szerencsére nem így történt. Velük inkább haveri a viszony. A nevelést – főként az elején – teljesen Jutkára hagytam. Egyrészt azért, mert jól csinálta, másrészt pedig hogy jöttem volna ahhoz, hogy elkezdjek egy már meglévő helyzetben dirigálni? A kicsiknél más a helyzet, náluk már megvannak az alapok ahhoz, hogy istenként tekintsenek az apjukra. A nagyok nem hívnak apának, de nem is baj. Az a vicces, amikor a kicsi lányok is Iminek szólítanak.
Jutka annak idején megkapta: Kinek kellesz majd két gyerekkel? Pedig ez a mi esetünkben előny volt, kezdettől nagyon élveztem a társaságukat.
Így vagyunk egy család
Hetyei Lajos ügyvezető (35)
Zsuzsa, alapítványi óvoda tulajdonosa (35)
Klaudia (15), Márk (4 és fél)
– Amikor Zsuzsát megismertem tizenhárom évvel ezelőtt, még mind a ketten mással éltünk. Amikor megtudtam, hogy van egy kislánya is, talán megijedtem egy kicsit, de egyáltalán nem térített el attól a szándékomtól, hogy komoly érzelmekkel közeledjek Zsuzsához. Klaudia akkor hároméves, csodálatosan csacsogó kislány volt, ennek ellenére úgy izgultam, mint még soha egy találkozó előtt sem. Nagyon hálás vagyok Zsuzsinak, hogy nem erőltetett semmit, így természetesen közeledhettünk egymáshoz Klaudiával, s fokozatosan ismertük és szerettük meg egymást. Hol kettesben találkoztunk Zsuzsával, hol pedig hármasban, így egyszer az édesanyát láttam benne, máskor pedig a meghódítandó nőt. Körülbelül egy év múlva költöztünk össze, egy családként élünk, most már négyen.
Az igazság az, hogy nem tartottam fontosnak, hogy legyen “közös” gyerekünk is, nekem a GYEREK Klaudia volt. Nem akartam átvenni a vér szerinti édesapa szerepét (kéthetente találkoztak továbbra is), de nagyon szívesen foglalkoztam vele. Mesét olvastam neki, játszottunk, és nagyon élveztem a közös programokat. Sajátomként neveltem föl, tiszteletben tartva az igazi édesapát. Zsuzsa azonban nagyon vágyott még egy gyerekre. Boldog voltam, amikor Márk megszületett, hálás vagyok, hogy átélhettem, milyen az, amikor saját gyerekem születik.
Klaudia most már tizenöt éves, s nagyon szoros a kapcsolata Zsuzsával. Már nagylány, természetes, hogy inkább vele beszéli meg a dolgait, a mi viszonyunk pedig sokkal inkább baráti, sokat “húzzuk”, ugratjuk egymást. Kétségtelen azonban, hogy nagy különbség van egy nagylány és egy kisgyerek között a nevelésben, s bizony szükség van szigorra is. Például nehéz elviselni a tinédzserszlenget, de igazán igyekszem, s számos olyan pont van, ahol súrlódunk, ilyenkor pedig rászólok, rá is szólhatok, úgy, mint az édesanyja, nincs ebből problémánk. Persze vannak nézeteltéréseink a neveléssel kapcsolatban, mint minden családban, de ezeket megbeszéljük, természetesen nem a gyerekek füle hallatára.
A rohanó hétköznapok fáradtsága mellett is nagyom vágyom arra, hogy együtt lehessek a gyerekekkel, a családdal lefekvés előtt. Azt is fontosnak tartom, hogy mindenkinek legyen magára fordítható ideje is, Zsuzsának is a barátaival, fodrászra vagy amire szeretné, s nekem is edzésre, barátokra. De nagyon lényeges a közösen, kettesben eltöltött időt is, s szerencsére erre is van lehetőségünk. Talán ennek köszönhető, hogy Zsuzsában még mindig látom a nőt, s hogy igazán boldog kapcsolatban élünk. Minden jó úgy, ahogy van, Klaudiával, Márkkal és velünk. Mert így vagyunk egy család.
Forrás: Kismama magazin
Kapcsolódó cikkek
