“Kislányom, Magdi, pár hete múlt kétéves. Helyes, kiegyensúlyozott, eleven – a szerintem ebben a korban normális hisztijeivel. Egyéves volt, mikor úgy döntöttünk, hogy segítséget keresünk, mivel családi vállalkozásunkban nem állhat meg a munka” – kezdi levelét egy olvasó.
“És hogy nekem is legyen egy kis szabadidőm (ugyanis a közelben se nagymamák, se rokonok). Egy családi összejövetelen egy távolabbi rokonunk (63 éves, csinos, fiatalos hölgy) panaszkodott, hogy mennyire egyedül van, nincs dolga, és mire észbe kaptam, a férjem már fel is ajánlotta neki, hogy segítsen nálunk. Arról volt szó eleinte, hogy kisegít a háztartásban. És ha el kell mennem, vigyáz Magdira. 9-re jön, délután 2-ig marad. A gondom az, hogy Magdi teljesen más, ha ez a hölgy van vele. Engem durván ellök, nem is áll szóba velem. Így aztán hármasban nem is tudunk lenni, mert engem is irritál ez a helyzet. Ilyenkor én elvonulok, mintha én lennék az alkalmazott.
Most már a férjem is látja, hogy a bébiszitter kivette a kezünkből a gyereket, mamának szólíttatta magát vele, olyanokat mond, hogy “Csak én tudom megnyugtatni?!” – teljesen kisajátította a kislányt. Érzem rajta, hogy rosszul van, ha a gyerek mégis hozzám jön. Az egészet úgy fogja fel, mint egy versenyt, de én nem akarok versenyezni a lányom szeretetéért.
Nyáron a férjem beszélt vele, utána nem is nagyon jött, nyáron én nem dolgoztam, normalizálódott a helyzet. Most, hogy megint jár rendszeresen, újra minden a régi. Talán csak az nem, hogy verbálisan már nem rongálja a kapcsolatunkat. De most is érzem, hogy a gyerekemen tölti ki a szeretethiányát. Ezenkívül: olyan magyarázós; mindig rendelkezik: ezt csináld Magdi, ide jöjjél, így építsd, így öntsed stb. Többször beszéltem már vele, szeretném, ha a lányom önálló lenne, meg is ígéri, de senki nem tud kibújni a bőréből.
Néha úgy érzem, Magdi ezt szereti, biztonságot ad neki, de azért nem biztos, hogy ez rendben van így. Másrészt tényleg sokat foglalkozik a gyerekkel, és nagyon szeretik egymást. Nem tudom, mekkora törés lenne Magdinak, ha elküldeném. Ráadásul az édesapjával most válunk, bár tényleg teljesen kulturáltan, és az apja eddig is sokat utazott, tehát szinte észrevehetetlen a változás, de mégis.
Tudom, hogy nem vagyok tökéletes anya, de sokat mesélek Magdinak, összebújunk, rajzolunk, játszunk, hülyéskedünk (sose “fejlesztem”!), viszont amint megjön a “mama”, vége. Mintha ott se lennék. Mit tegyek? Az apja bölcsibe adná, én nem szeretném. Elküldeni? Nem lesz az nagy törés? Vagy most már húzzuk ki még egy évig, az oviig? Nagyon nehéz helyzet, hogyha valaki, ha nem is tudatosan, s nem is kimondva, de ellenem hangolja a gyerekemet, át akarja venni a helyemet, meg akarja győzni magát meg a világot, hogy ő mennyivel jobb. Vagy csak én fújom fel a dolgokat?”
Vekerdy Tamás: nem jó, ha megfordulnak a szerepek
Ha egy helyzet rossz érzést kelt az anyában – még ha ez indokolatlan volna is -, nem jó, nem jó a gyereknek sem. De itt többről van szó. Ez a “csak én” kisajátítás, ez az, ami aggasztó. És az, hogy a helyzet teljesen megfordult: a segítő van a gyerekkel, és maga végzi a házimunkát?
Biztos, hogy a házimunkából neki is ki kellene venni a részét, és ez a “megfordulás” nem normális, nem egészséges ebben a helyzetben. Persze lehet olyan is, hogy az anyának ez jólesik, hogy egy kicsit más veszi át a gyerek gondját. De ez a kizárólagos fordított szereposztás nem jó!
Valahogy újra és újra tisztázni kellene – ahogy egyszer történt már a nyári beszélgetésben -, hogy magát mi bántja, hogy hogyan látja a helyzetet, hogy a gyereknek az anyja az anyja. És hogy miért rossz ez a helyzet az anyának, és hogy a segítő hölgynek miért kell ez. Ha úgy döntenek, hogy még egy évig maradjon – ami amúgy racionális döntés volna -, akkor legalább egyszer el kellene menni vele együtt egy mediátorhoz, családterapeutához?
Persze biztosan nehézségeket okoz annak eldöntése, hogy ebben a helyzetben – ebben a rokoni helyzetben ráadásul -, amelyikben maga gondolom még csak huszon-harmincéves, a hölgy pedig hatvanhárom, ki is a “főnök” (de legalábbis: alkalmazó), és ki az alkalmazott. (Mikor reggel megérkezik, maga nem ad ki neki valamiféle elvégzendő ház körüli feladatot?)
Azt is tudnia kell, hogy a későbbiekben is szüksége lesz segítségre, akár a jelenlegire, akár valaki másra. De ha reménytelen a maga által leírt helyzeten változtatni, ha veszélyben van anyai státusa – és könnyű és természetes kapcsolata Magdival -, akkor nincs más hátra: dönteni kell, és a gyereket kisajátító hölgytől, a köztük fennálló “jó” (?) kapcsolat ellenére meg kell szabadulni. A jót azért tettem idézőjelbe, és azért tettem utána kérdőjelet, mert nem biztos, hogy ez a nagyon erősen kötő kapcsolat hosszabb távon igazán jó Magdinak.Persze azt is tudni kell, hogy bizonyos határozottság tényleg kell ilyenkor a gyerekeknek a kérdések egy részében, és tényleg megnyugtatja őket.
Az önállóság ebben az életkorban elsősorban a szabad játéklehetőségeket jelenti, és mindazt, amit a gyerek, utánzással megtanulva, már egyedül akar csinálni. És nem jelenti azt, hogy neki kellene döntést hoznia például alternatívákat felkínáló helyzetekben. (A mama megszólítást nagymama értelemben alkalmaztatja magára a hölgy, vagy “anya” értelemben?)
Igen, nyilvánvaló, hogy itt egy érzelmi hiány kiéléséről van szó, ebből fakad a kisajátítás, és ez nem szerencsés; egy bizonyos intenzitáson túl ez a gyerek számára – bár látszólag lelkesen vesz részt benne – érzelmi teher. (És, persze, a küszöbön álló válás még mindezt kiélezheti.)
A cikk forrása: Vekerdy Tamás: A szülő kérdez pszichológus válaszol 2. könyve.
Kapcsolódó cikkeink gyereknevelés témában:
- Mitől lesz magabiztos a gyerek? Vekerdy válaszol
- Introvertált a gyerek, mit tegyek? Vekerdy válaszol
- Bébiszittert keresel? Itt kezdd!
Kapcsolódó cikkek
