Egyszer, réges-régen én is voltam gimnazista kamaszlány. Úgy éreztem, hogy felettem az ég, alattam a föld, és előttem az egész élet. És ez így is volt. Ebben az életérzésben szerencsésen osztozhattam lelki társammal, a legjobb barátnőmmel. Egyidősek vagyunk, az iskolapadot együtt koptattuk, vagy éppen kerültük el jó messzire a végzős éveinkben, amikor úgy tartotta kedvünk, hogy iskola helyett inkább a Gellért fürdőben kívánjuk áztatni kamasztestünket.
Aztán jött a nagybetűs élet, amikor már nem a következő matematikadolgozat volt a legnagyobb probléma, cserébe viszont legális keretek között járhattunk a Gellért fürdőbe majdnem mindig akkor, amikor úgy tartotta kedvünk. Aztán kiderült, hogy ez nem is az igazi nagybetűs élet volt, hanem csak egy igazán becsapós bevezetés, amit a „fiatal pályakezdőként kezdjünk el megpróbálni érvényesülni a munkaerőpiacon“ című fejezet követett. És a barátnőm meg én, kéz a kézben meneteltünk ugyanazon az úton, ugyanazokkal a problémákkal, sikerekkel és kudarcokkal. És ebben a jó társaságban ez az út sem tűnt annyira ijesztőnek. De ez a szellemi szinkronúszás hamar véget ért. Én ugyanis fogtam magam, és egy hatalmas S kanyarral letértem a közös útról, hogy egy másikon induljak el, immáron nélküle. Ezt az utat úgy hívták, hogy: anyaság.
Tizenhárom évvel és négy gyerekkel később végre elérkezett az idő, hogy nemsokára újra ugyanazon az úton fogunk menetelni kéz a kézben, ugyanazokkal a problémákkal, sikerekkel és kudarcokkal.
A barátnőm ugyanis kisbabát vár!
Amikor megtudtam, hogy anya leszek, emlékszem, nem az öröm volt az első dolog, amit éreztem, hanem a félelem. Félelem az ismeretlentől, a bizonytalanságtól, és mindentől, ami még előttem állt. Bezzeg amikor ő hívott fel a nagy hírrel! Majd kiugrottam a bőrömből örömömben, hogy végre újra meglesz a szellemi szinkronúszás mellett a közös hajóban evezés is az anyaság viharos tengerén. De az ő hangjából nem ez az öröm csengett, hanem pontosan az a félelem, amit az ember hajlamos egy huszárvágással gyökerestül kiirtani és örökre kiradírozni az elméjéből. És akkor megkezdődött az a bizonyos időutazás.
– Jaj de nagyon boldog vagyok! – hallottam a saját hangomat, miközben örömömben majdnem kiesett a kezemből a telefon. – Ez még csak két csík – hallatszott a szigorú válasz a vonal másik végén. – Jogos! – feleltem, és egy pillanatra kezdett visszakúszni a gondolataim közé az a hideg, fémes érzés, amit az ember lánya érez a pisiszagú pálcikával a kezében, miközben újra és újra megszámolja, hogy tényleg két csík van a tesztablakban, vagy csak az ő keze remeg túlságosan.
Eltelt hat hét. Éppen az anyaság saváról és borsáról ventilláltam valamelyik téma kapcsán egy cikk formájában, amikor felugrott a messengerablak a következő szöveggel: – Most jövök a dokitól, van szívhang! És minden olyan, amilyennek lennie kell. De majd azért meglátjuk a 12. heti ultrahang után…
A boldogság megint jó alaposan fejbe kólintott, de addigra már persze csak jöttek és jöttek vissza megállíthatatlanul az emlékek a saját terhességeimről, egymás után sorban, hogy mennyire izgultam minden egyes ultrahang előtt. Volt olyan, hogy előző nap már aludni sem bírtam, és életemben nem ismételtem annyiszor ugyanazt a két mondatot, mint a terhességem alatt, hogy: csak egészséges legyen, a többi nem számít és, hogy majd meglátjuk. Így aztán visszafogtam magam: – Próbálj meg minél hamarabb bejelentkezni, hogy időben eljuss a megfelelő genetikai ultrahang specialistához – írtam a választ, pedig legszívesebben már azt kérdeztem volna, hogy mi lesz a neve, ha lány lesz, és mi, ha fiú.
Teltek-múltak a hetek, közeledett a genetikai ultrahang időpontja. De nem tudtam pontosan, hogy mikor lesz, és nem mertem rákérdezni, csak a naptárban nézegettem és számolgattam, hogy mostanság lenne aktuális. Szerencsére négy gyerek mellett olyan sok lehetőségem nem volt arra, hogy kellő ideig rágódjak ezen, mert hol egy tetűírtás, hol egy hányós vírus gondoskodott arról, hogy a gondolataim megfelelően csatornázva legyenek. Így aztán a genetikai ultrahang tökéletességének híre mondhatni az ölembe pottyant. Őszintén megkönnyebültem, és lassan kezdtem volna felbátorodva érezni magam a boldogságom kifejezésére, amikor eszembe jutott, hogy a saját terhességeimnél mindig a 26. hét betöltése hozott el némi megnyugvást, mert akkor már abba tudtam kapaszkodni, hogy bármi történik, a 26. hét után már meg tudják menteni a babát. Úgyhogy maradtunk – a barátnőm és én – a tárgyilagos és rezignált tények megvitatásánál, legalábbis ami a terhességet illeti.
Mindeközben én titokban striguláztam a heteket, persze csak éppen akkor, amikor a dübörgő nyári szünet közepette épp nem kaptam percenként öt idegösszeroppanást a négy gyerektől, akiből kettőt épp szobatisztaságra szoktattam, míg a másik kettő bimbódzó kiskamasz-énjével próbáltam barátkozni.
Aztán egy forró nyári délutánon – amikor talán nálunk épp a legnagyobb káosz uralkodott – a barátnőm meglátogatott. Már messziről megláttam a gömbölyödő hasát, ahogyan a nyaraló kapujához sétált azzal a tipikus –második trimeszteres – energikus kismamafigurával. Az arca sugárzott, a haja dús volt, az egész lényét átjárta a sztoikus nyugalom és az izgalmas várakozás egyvelege. Kócosan, koszosan, némi nyállal és ételmaradékkal a pólómon borultam a nyakába. Miközben próbáltunk beszélgetni, legalább hetvenötször kellett felállnom popsit törölni, még egy pohár vizet adni valamelyik gyereknek, aki már biztosan túl idős ahhoz, hogy én szolgáljam ki, labdázni, totyogót kihalászni a 10 centiméter mély babamedencéből, vacsorát csinálni, sorfalat állni a tévé előtt, hogy a focilabda ne a képernyőben kössön ki a kapu helyett… és hasonlók. A barátnőm tekintete ilyenkor a távolba meredt, miközben az egész testéből áradt a megértő türelem, amivel azt akarta mondani, hogy: Persze, csináld csak! Ne aggódj! Majd ott folytatjuk, ahol abbahagytuk századszorra is.
De ha az ember elég ideig fürkészte a tekintetét, akkor a szembogara legtávolabbi zugában azért észrevehette azt a gondolatot, amit ő maga is csak egy másodperc töredékére engedett meg átsuhanni az agyán, miszerint: Én majd máshogy fogom csinálni! Én majd megnevelem a gyerekemet! De amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan távozott is a tekintetéből az ítélkezés, és helyébe újra visszatért az empátia meleg és édes ölelése.
Nem éreztem magam rosszul attól, amit láttam. Sőt! Megint csak azt a kismamát láttam magam előt, aki én voltam tizenhárom évvel korábban. Ugyan soha életemben nem voltam az az ítélkezős típus, de amikor én voltam terhes az első gyerekemmel, volt részem hasonló élményben. Akkoriban a családban már volt két totyogó, és világosan emlékszem arra a szituációra, amikor egy másodperc erejéig rajtam is átsuhant az ítélkezés undok szele. Történt ugyanis, hogy a sógornőm szegény már vagy két órája próbálta a babakocsiban elringatni egy családi esküvőn az akkor másfél éves unokaöcsémet, aki annyira elfáradt a rengeteg őt ért ingertől (vagy egyszerűen csak attól, hogy a napi rutinját felülírta a családi kötelesség), hogy felváltva üvöltött és vágta magát földhöz a kimerültségtől. Én pedig ott álltam, csupán néhány hét választott el attól, hogy az én kezemhez is egy babakocsi tapadjon, és egy pillanatra azt éreztem, hogy fogalmam sincs, hogyan fogom én ezt majd csinálni, de biztosan nem így. De az én esetemben is – akárcsak a barátnőmnél – mindez valóban a másodperc tört részéig tartott, mert erősebb volt a sógornőm iránt érzett sajnálat, mint a kőkemény nevelési elvek megfogalmazása iránti vágy.
Elcsépelt közhely, mégis csak az érti, aki már a másik oldalon van: egyeseknek elvei vannak, míg másoknak gyerekei. És ezt a klisét kismamaként nem lehet értelmezni. Hiszen el sem tudjuk képzelni, hogy mi vár majd ránk. És ez így is van jól. Kismamaként elég ijesztő maga a várakozás a szülésre, és a folyamatos drukkolás és izgulás, hogy az odáig vezető út a lehető legzökkenőmentesebb legyen. Nem kell még azon is igyekezni, hogy az ember belásson valami olyat, ami úgyis megtörténik a maga idejében.
Most a 36. hét környékén járunk. A barátnőmet elbúcsúztatták a kollégái. Teljes mértékben meg van róla győződve, hogy hamarosan (nagyjából másfél év múlva) visszatér a munkahelyére. A férjével megbeszéltek mindent előre. Hogy ki mikor kel majd fel a babához, melyikük milyen háztartási feladatot végez majd el szülőként; van egy kész rendszerük az előttük álló feladatra.
Megint csak magamat látom és hallom tizenhárom évvel korábbról, miközben ismerteti velem, hogyan lesz majd az életük, immáron hármasban. Csendben mosolygok. Nem kárörvendően. Ugyan a másodperc törtrészéig belém hasít a kisördög, hogy: na, persze… De amilyen gyorsan jött, olyan fénysebesen távozik is a még csak nem is rosszindulatú gondolat. Drukkolok neki. Mosolygok a színes gyapjúszőnyegen a leendő gyerekszobában. – Bölcs választás! – gondolom magamban. – A színesen kevésbé látszik a hányásfolt. Csak a gyapjút sajnálom, mert az mérhetetlenül büdös tud lenni, ha elázik. A kisbaba számára nagy műgonddal összeválogatott minden egyes kis tárgy katonás rendben várja leendő gazdája érkezését.
Én is nagyon várom őt. És azt is, hogy a barátnőm megérkezzen a másik oldalra. Az ő oldalán sem könnyű lenni. Még azt hiszi, hogy amellett, hogy mi, anyukák nem feltétlenül tudunk gyereket nevelni, mégis őrzői vagyunk az anyaság Szent Gráljának, ami talán neki is jár, amint megérkezik a túlpartra. Annak a titoknak, ami segít megérteni a csecsemők és kisgyerekek tudományos működését. Remélem, hogy az egyik oldalról a másik oldalra történő átkelés csodaszép élmény lesz a számára, és amikor átér nem lesz túl csalódott, hogy ilyen egyetemes szent grál sajnos nincs, és soha nem is létezett, hanem éppen egyidőben a kisbabája születésével benne fog megszületni az a bizonyos valami, amit úgy hívunk: anyaság.
Kapcsolódó cikkek
