Teherbeesés

Ezt üzenem a kollégáknak, akik kibeszélnek a lombik miatt

Nóri a hatodik lombikon van túl, amit a munkahelyén nem néznek jó szemmel. Előtte persze nem mondják, az a néhány furcsa grimasz és kétértelmű megjegyzés viszont ugyanúgy célba ér, mintha szavakba öntenék: na, ez a csaj megint üdülni megy!
2021. Április 13.
Nem könnyű a lombikos küzdelem (Fotó: Getty Images) 

“Tudom, hogy a hátam mögött még most is azt mondjátok, hogy Lombiklandba járok “nyaralni”, amikor eltűnök egy kis időre az irodából. Együtt találtuk ki ezt a nevet, még az első előtt. Akkor, bár az eszemmel tudtam, hogy mibe fogunk, a szívem mégis azt súgta, hogy olyan lesz az egész, mint egy kalandos utazás, amiről egy életre szóló ajándékkal – pontosabban kettővel, mert ikrekben reménykedtem – térünk majd haza. Sajnos tévedtem. Még a beültetésig sem jutottunk el, mert azon a tavaszon nem termettek életképes embriók Lombiklandban.

Gondolhatjátok, milyen nehéz volt ezután visszamenni közétek. Fogalmam sem volt, mit csináljak: tudassam mindenkivel, hogy így jártunk, vagy várjam meg, hogy egyesével érdeklődjetek? Megoldottátok a problémámat, mert már azelőtt tudta mindenki, mielőtt betettem volna a lábam az irodaházba. Alapos munkát végeztetek, még a büfés néni is értesült róla. Ő mondjuk legalább együttérző volt.

Viszonylag sok időt kimaradt, mire újra elég erősnek éreztük magunkat ahhoz, hogy befizessünk egy újabb útra Lombiklandba. A forgatókönyv nagyjából ugyanez volt, csak egyetlen pici lépéssel jutottunk messzebbre: a beültetés megtörtént ugyan, de az embrió nem tapadt meg, el sem indult a terhesség. A harmadiknál ugyanígy jártunk, a negyediknél és az ötödiknél viszont pozitív lett a vérteszt eredménye – sok-sok pihenést javasoltak az orvosok, én pedig gondolkodás nélkül szót fogadtam. Mit ne mondjak, a “De Nóri, pont most?! Mikor ennyi munka van?!” helyett jobban esett volna egy “Drukkolunk!” vagy “Sok szerencsét!”

Persze tudtam – vagyis reméltem -, hogy nem ezen fog múlni, így hetekre összenőttem a kanapéval a nappaliban. Sajnos nem “nyaraltam” elég ügyesen, vérezni kezdtem, és az ultrahangon már hiába keresték az orvosok a lombiklandi szuvenírt. A mostani volt a hatodik próbálkozásunk, amivel kapcsolatban még nem tudom, melyik a helyes jelző: a legutóbbi vagy legutolsó volt-e? Nektek még nem mondtam el, hogy most sem jártunk sikerrel. Pedig nagyon ígéretesen indult: szépen megtermékenyültek a peték, a beültetéssel járó megpróbáltatásokat pedig egészen megszoktam mostanra. A vérvétel után a fellegekben jártunk, és ultrahangfotónk is lett a kisbabánkról. Úristen, mennyire imádtam kimondani: a mi kisbabánkról!

Most megint a kanapét nyomom, tegnap jöttem haza a kórházból. Nem volt szívhangja a babának, és a vetélés nem indult be magától. Minél messzebbre jutottunk, annál fájdalmasabb vége lett, és fogalmam sincs, lesz-e elég erőnk ismét belevágni. Szeretnék egy fontos dolgot kérni tőletek. Amíg itthon pihenek, viccelődjétek ki magatokat a lombiklandi utazásom kapcsán. Fogalmatok sincs, min nevettek: hogy hányszor tört millió darabra a szívünk, hogy hányszor sírtam levegőért kapkodva, s hogy hányszor éreztem úgy, hogy elárult a testem.

Amit ti üdülésnek hisztek, az valami egészen más – injekciók, vérvételek, tabletták végtelen egymásutánja. Annyiszor, hogy kék-zöld foltokkal lesz tele a hasam. Szerintem azt sem sejtitek, mekkora árat fizetünk ezért a vakációért: nem csak forintban, de testileg és érzelmileg is lenulláz. Ez jusson eszetekbe, amikor újra találkozunk!

Hálásan köszönöm, Nóri”

Ha titeket is várat a gólya: