Néhány napja hoztad nyilvánosságra, hogy a második gyermekeddel vagy várandós. Mit éreztél, összességében kilenc sikertelen lombikbeavatkozással a hátad mögött pozitív terhességi teszttel a kezedben?
Azonnal falfehérré váltam, és azt mondogattam magamnak, ezt nem hiszem el. Bármennyire is próbálkoztunk, természetes úton soha nem estem teherbe. Persze, hallottam én is, hogy ha az ember „elengedi” ezt a dolgot, jön magától a baba, de ezek mindig annyira távoli történetek voltak… Az ismerős ismerősének az ismerőse egyszer hallotta…
A párod, Tamás hogyan reagált a hírre?
Nem merte elhinni. Először a tizenkettedik heti vizsgálatoknál láttam rajta, hogy már el meri hinni, és persze elérzékenyült.
Mesélj az idáig vezető utatokról!
Tamást harmincöt évesen, egy online társkeresőn ismertem meg. Hamar összeköltöztünk, és elhatároztuk, gyereket szeretnénk. Mikor nem jött össze, mindketten kivizsgáltattuk magunkat, és kiderült, hogy természetesen úton nagyon csekély esélyünk van a babára. Belevágtunk a lombikeljárásba. A harmadik lett sikeres, így született meg a kisfiunk, Márk. Mivel tudtuk, milyen hosszú út vezetett hozzá, és szerettünk volna még egy gyereket, szülés után amilyen gyorsan csak lehetett, ismét jelentkeztünk lombikprogramba.
Fotó: fotocentral
De nem jártatok sikerrel.
Nem. Tavaly júniusban volt a hetedik sikertelen lombikunk Márk születése után… 2023-ban egymás után négy is volt. Addig mindig az volt, hogy adtam magamnak egy gyásznapot, és ezalatt kitaláltam a következő lépést és akkor már nem a múltat gyászoltam, hanem a jövőbe tekintettem. Addigra viszont elfáradtunk, és a párom is pedzegette, hogy hol a vége ennek? Hol vannak a határaink? Mikor fogjuk kimondani, hogy vége? Féltett engem. Én is éreztem, hogy elérkeztünk ahhoz a ponthoz, amikor elég volt. Azt mondtam, oké, itt a nyár, most pihenni fogunk, nyaralni, élményeket gyűjteni. Azért csak foglalkoztatott a dolog, és utánanéztem, hogy külföldi termékenységi klinikákon milyen lehetőségek vannak egy negyvenhárom éves nő részére. Az örökbefogadás is szóba került közöttünk.
Mennyire viselték meg a kapcsolatotokat a lombikeljárások?
Az együtt töltött nyolc évből hat év erről szólt, így a hétköznapjaink is. Vagy előtte, vagy benne, vagy utána voltunk. Aki azt mondja, ez nem viseli meg az embert, az magának se vallja be. Az elején lazább, aztán jön az első pofon, hogy megtettünk mindent, mégsem sikerült… A kudarcokkal egyre nehezebb. Sok vitával jár. Most már azt mondom, merjünk kiborulni! Ha magunkban tartjuk a fájdalmat, az megfertőzi a kapcsolatot.
Tamás hogyan viselte ezeket az éveket?
Sok türelemre volt szüksége. Próbált segíteni, de persze ilyenkor az sem jó, ha sajnál. Sokszor mondtam: ne nézz így rám… Neki is nagyon nehéz volt.
Talán még mindig érezni azt a társadalmi reflexet, hogy a nem jön össze a gyerek, az a nő „hibája”.
Erre azt mondom, álljon meg a menet, ez ötven-ötven százalék! Ugyanúgy szükséges hozzá a férfi kivizsgálása, egészséges életmódja, mint a nőé. Én nem érzem magam kevésbé nőnek azért, mert a klasszikus értelemben véve nem vagyok egy termékenységi szobor.
Kanyarodjunk vissza oda, hogy elhatároztátok, pihentek kicsit.
Októberben volt egy külföldi utam, ahol eszembe jutott, lassan ideje lesz az évi szűrővizsgálatoknak. Általában két-három hétre előre kapok időpontot, ezért időben szerettem volna bejelentkezni. Ezúttal az orvosom, Dr. Csermely Gyula vette fel a telefont, és egy lemondás miatt már másnapra behívott. Mondtam neki, hogy pont menstruációs hetem van, és az ötödik napon járok, de megnyugtatott, ez nem gond. A vizsgálat végén megjegyezte, most látja olyannak a helyzetet, ami alkalmas lehet arra, hogy sikerülhet a baba.
Hazamentem, és mondtam Tamásnak, hogy most jól állnak a csillagok. Nekünk már 1% alatti esélyt adtak a lombikra is, és körülbelül ennyit a spontán fogantatásra. Az intim együttlétek orvosi utasításokhoz való igazítása a hosszú, mély kapcsolatokat is megviseli, és a lombikeljárások során mi mindig szabályok közé voltunk szorítva. De valahogy úgy alakult, hogy megfogadtuk a javaslatát, és bejött. Később megtudtam, állítólag a negyven feletti nőknél gyakori, hogy nem a ciklus közepén van a peteérés. Nem hittem el… csak ezen múlt volna a dolog?
Fotó: rtlklub.sajtoklub.tv/Bársony Bence
Negyven pluszosan nagyobb kockázattal jár a várandóság. Érzékeled ezt?
Igen. Voltam vérvételen, a HCG-szint igazolta a terhességet, de onnantól kezdve még két hetet kellett várnunk az első ultrahangra. Oké, jó, minden rendben, mégis várjuk meg a kilencedik, majd a tizenkettedik hetet, hogy elkezdhessünk reménykedni. Karácsonykor mondta azt az orvosom, most már elhihetjük, hogy babánk lesz. Ezután következett a genetikai vizsgálat, ahol az is kiderült, hogy kislányunk lesz. Mindent rendben találtak, fellélegezhettünk. Ez a kislány döntött. Szembe ment minden statisztikai adattal, és már itt van velünk.
Más ez a várandóság, mint az előző?
Időközben idősebb lettem, még jobban kell vigyáznom magamra. Márkkal a lombik miatt még hónapokig hormonpótlást kaptam, ez most nincs. A kisfiammal baráti menet volt a terhesség, most iszonyatosan rosszul voltam az első két hónapban. A tizenkettedik héten múltak el a rosszullétek, és azóta erősnek, energikusnak érzem magam. Még kismamatornára is járok.
Azt se felejtsük el, hogy egy négyéves kisfiú anyukájaként pihenni sem akkor tudsz, amikor igényed lenne rá.
Nem viszem túlzásba az alvást, de azért igyekszem hétköznaponként hét, hétvégente nyolc órát aludni. Eléggé öntörvényű vagyok, Tamás néha rám szól, szíveskedjek leülni, pihenni. Mindig örökmozgó típus voltam, most is jövök-megyek, dolgozom, így érzem jól magam. Ovi után próbálom lefárasztani Márkot, figyelek arra, hogy jusson idő a háztartásra is, szóval tele van a napom.
Márk jól fogadta a kis testvér érkezésének hírét?
Nagyon várja. Elhatároztam, próbálom majd bevonni őt a baba körüli teendőkbe, és figyelni fogok arra, hogy megmaradjon a kettesben töltött időnk is.
Milyen napjaid vannak kisgyerekes anyaként?
Mozgalmasak. Ő egy nagyon vagány kisfiú. Szeptemberben kezdte az ovit. Délutánonként lemozgatom, hétvégente sokat járunk kirándulni, programozni. Fontos neki, hogy a megszokott menetrendet kapja. Ha hisztizik, általában az működik, hogy megkérdezem tőle kér-e egy ölelést – az esetek többségében ez működik. Ha nem, akkor azért van az a pont, amikor azzal tudom kimozdítani ebből az állapotból, ha továbbmegyek. Ilyenkor pár perc múlva felkel a földről, utánam jön…
Csillog a szemed, ahogy beszélsz.
Összességében most minden jó, és remélem ez sokáig így is marad! Nem győzök minden nap hálát adni mindezért.
Szöveg: Turcsán Anna
Kapcsolódó cikkek
