Akkor sikerült, amikor föladtam

Amikor nem illik

Zita harminc-, a párja harminchárom éves volt, amikor négy év együttjárás után összeházasodtak. Úgy érezték, ideje már a gyerekre is gondolni.

Akkor sikerült, amikor föladtam — *Koi Zita (39) repülőjegy-eladó*

– Nem csináltunk titkot ebből, két hónapra rá át is helyeztek, nehogy a maradék néhány emberből még valaki kiessen a munkából. A sors iróniája, hogy az egyik kolléganő, akiről a legkevésbé feltételezték, szinte azonnal terhes lett… Így történt, hogy rövidesen visszavettek, és bár boldog voltam, azért éreztem, hogy ilyen előzmények után “nem illik” teherbe esnem – meséli Zita.

Az első kivizsgálás

Úgy tűnt, ettől nem is kell tartaniuk – három év hiábavaló próbálkozás után (közben Zita már maga sem tudta, mit is szeretne igazán) döntöttek úgy, hogy orvoshoz fordulnak.

– A kötelező kivizsgálásokon mindent rendben találtak mindkettőnknél, és márciusra helyezték kilátásba az első mesterséges megtermékenyítést. Hidegzuhanyként ért, mikor kiderült, hogy miómát találtak a méhem falán, amit feltétlenül meg kell műteni a gyógyszeres kezelések megkezdése előtt. A műtét remekül sikerült, és ez lelkileg is vízválasztónak bizonyult, mert furcsa módon attól, hogy felvágták a hasamat, elkezdtem vágyni az anyaságra. Talán ennyivel be is értem elsőre, ezért különösebben nem tört le az első inszemináció sikertelensége. Októberben, a születésnapomon volt a második, de csak egy ciszta lett belőle, aminek a kezelésére fogamzásgátlót kaptam, amit életemben először szedtem, épp most, hogy terhes szerettem volna lenni… De legalább nem volt hiába, mert egy jazzbalettóra alkalmával úgy kipukkadt, hogy az ügyeleten kötöttem ki.

– Ez azért elég nyomasztóan hangzik – nem viselt meg nagyon?

– Dehogynem, szinte depresszióba estem a harmadik negatív teszttől. Úgy éreztem, valamit változtatnom kell, és mivel magamat nem tudtam lecserélni, a férjemet pedig nem akartam, így az orvosomra esett a választás.

Az új doki újabb petevezeték-átfújással indított, majd azzal, hogy a párommal három hónapon keresztül kétnaponta egymásnak kell esnünk. Bő két hét elteltével már csak a röhögéstől estünk egymásnak, ha itt volt az ideje, és önkéntes cölibátust fogadtunk.

Nemsokára kiderült, hogy a bal petefészkemben kétcentis endometriózis (méhnyálkahártya-szigetek a méhen kívüli területeken) fejlődött ki. Ezért újra kés alá kellett feküdnöm. A műtét most is jól sikerült, viszont kiderült, hogy mindkét petevezetékem végérvényesnek tűnően elzáródott, így nincs más megoldás, csak a lombik.

Már csak a lombik segíthet

– Nem tudom, lehet-e ezt még fokozni. Hogy fogadtad a hírt?

– Nem estem kétségbe, mivel az inszeminációt kicsit humbugnak éreztem. A Kaáli Intézetben kötöttünk ki, ahol az eddigiekhez képest turbótempóban pörögtek az események: az első januári konzultáció után márciusra ígérték a beültetést. Elhatároztam, hogy a munkahelyemen ezúttal hallgatok, mint a sír. Március közepén három szép, érett petesejtet szívtak le az altatásos műtét alatt, ebből kettőnél volt eredményes a “randi”, őket vissza is ültették pár nap múlva azzal az útravalóval, hogy nem szükséges feküdni, de a lehetőségekhez képest kíméljem magam.

– Sikerült?

– Másnap hajnali négyre mentem dolgozni, ahol déli tizenkét óráig egyedül szolgáltam ki tizennégy járatot, de mikor egy különösen agresszív bunkó a sor elejére furakodva ököllel kezdte ütni a pultomat a tizenkét órás munkaidőm letelte utáni második túlórában, vörös köd ereszkedett az agyamra, és zokogva felhívtam a főnöknőmet, hogy azonnal betegállományba akarok menni, mivel két pici embrió pihen a méhemben. Szegény teljesen megrökönyödött, és azonnali hatállyal betegállományba küldött.

A teszt persze negatív lett. Én meg hetekig rágódtam azon, hogy mi mindent kellett volna másképp tennem. Aztán a következő vizsgálat után az orvosom mégis gyanúsnak talált, és vérvételre küldött. Mondtam neki, hogy az lehetetlen, mert el vannak záródva a petevezetékeim, de azt válaszolta, hogy látott ő már karón varjút. Hát ezt én is roppantul szerettem volna látni, de hiába.

Kímélő üzemmódban

Zita endometriózisa újra akcióba lépett, és ez más irányba fordította a gondolatait. Erre a betegségre a legjobb “gyógyszer” a terhesség, ezért (bár ez a munkahelyén nyár közepén ez felért egy lázadással) a leszívás idejére betegállományba vonult, és a következő két hetet nyugalomban töltötte a teraszukon, szakirodalmat olvasgatva. Ám hiába volt a nagy nyugalom…

– Óriási csalódás ért, mikor a tizennegyedik napon újra csak egy csík jelent meg a tesztablakban. A biztonság kedvéért vérvételt is csináltak (“cici nem feszül?” – ezzel stresszelt mindenki, hát nem!), és kedvesen nyugtatgattak.

A remény hal meg utoljára, de másnapra az is kimúlt, és vele akartam halni én is. Egy világ omlott össze bennem. Lehet, hogy ez a pofon arra figyelmeztet, hogy nem érdemes ezt erőltetnem?

Akkor jöjjön a lúgosítás!

– Az eddigiek ismeretében azért csodálkoznék, ha feladtad volna!

– Nem, csak épp elhatároztam, hogy majd én jól meggyógyítom magam. Ennek szellemében az elkövetkezendő hónapok a lúgosító diéta jegyében teltek: nem tudtam úgy társaságba menni, hogy valakinek szemet ne szúrt volna a “fűevésem”… Legszívesebben elbujdostam volna.

Orvosom szerint ez az előkezelés sokszorosára növelte a teherbe esés lehetőségét, és tapsikolt örömében, amikor tizenhárom (!) szép petesejttel örvendeztettem meg a leszívás során.

Közben a munkahelyemen a válság kellős közepén naponta rúgtak ki embereket.

– Hogyan lehet egy ilyen helyzetre felkészülni?

– Sehogy. Arra készültem, hogy már a felkészítés alatt táppénzre menekülök, hogy legalább arra az időre védettséget élvezzek, aztán utánam az özönvíz.

A harmadik lombik

– Ilyen lelkiállapotban ugrottam neki a harmadik menetnek. Otthon már megnyugodtam egy kicsit, és sikerült úgy-ahogy kizárni a külvilágot. A lelkem mélyén úgy éreztem, annyit szenvedtem már, kijárna végre valami váratlan pozitív fordulat. De csak az ismerős boldogtalanság várt rám, a negatív teszt. Úgy mentem vissza dolgozni, hogy nagyon komolyan nem érdekelt az sem, ha kirúgnak. Összevesztem a főnökömmel, és megírtam a felmondólevelemet.

– És akkor váratlanul kisebbfajta csoda történt…

– Igen, azonnali hatállyal áthelyeztek egy másik légitársaság kiszolgálására. Hosszú idő után újból örömmel mentem dolgozni.

A harmadik orvos

– Még két dobásod volt a tb által támogatott ötből, és ekkor váltottatok egy másik meddőségi központra. Bejött?

– Igen, a harsány, szabadszájú doki bácsi felszabadító hatással volt rám. Azért külön hálás voltam neki, hogy az endometriózisról egy szót sem ejtett.

Egy dolog miatt főtt csak a fejem: elegem volt már abból, hogy mindenki evvel foglalkozik a környezetemben, nem akartam hallani több kérdést, sztorit, jó tanácsot senki emberfiától. De hogy ezt miként fogom megoldani az új munkahelyemen anélkül, hogy bárkit is beavatnék, arról elképzelésem sem volt. Testvéremék ekkor jelentették be a nagy hírt: gyermekáldás elé néznek, így mi keresztszülők leszünk. Őszintén boldog voltam: legalább legyen végre egy baba a közelemben, akit szerethetek, biztos, ami biztos.

Van kutyánk, lesz keresztfiunk

– Életem egyik legjobb nyara következett. Nem voltam hajlandó semmin aggodalmaskodni, úgy látszik, már telítődtem. A férjemmel hosszú biciklitúrákat tettünk, felkerestük az összes jelentősebb borfesztivált, ahol a korrekt mennyiségű alkohol mellett soha nem maradhatott el a töki pompos és a házi rétes sem. A természetgyógyászom infarktust kapott volna a látványtól. Nesze neked, lúgosító diéta.

– Kutyátok is lett, pedig a férjed nem szerette volna. Ez hogy történt?

– Fondorlatos módon… Megnéztünk egy örökbe fogadható kiskutyát, akivel azonnal szerelembe estünk. Nem volt kérdés, mit kompenzálunk ezzel, de ez senkit sem zavart.

Amúgy meg: van kutyánk, lesz keresztfiunk, mi kell még? Rengeteget bringáztunk, a nyárbúcsúztató bulikon jókat ugráltam a tűsarkúban, a kutyával is naponta kellett futni (eszelősen húz).

Vártam, hogy megjöjjön a menzeszem, és kezdődhessen a kezelés a negyedik beültetésre, de arra ugyan hiába vártam. És nem, nem feszült a cicim… Biztos a sok hormonkezelés borogatta fel a ciklusomat.

A doki bácsi persze megkérdezte, hogy csináltam-e tesztet. Mert az kell a hormonkezelés előtt, ki kell zárni a terhességet. Eddig tartott a lelki nyugalmam.

Aznap éjjel egy percet sem aludtam. Minek kell magamat ennek újból kitenni? Egész jól megbarátkoztam a saját gyerek nélküli élet gondolatával, és nem akarok megint hiábavalóan reménykedni.

Kora hajnalban, félálomban megcsináltam a tesztet, amit rögtön el is raktam szem elől, ahogy megindult az ablakban a kontrollcsík. De valami fura volt rajta, nem megszokott, mintha duplán látnék… Remegő kézzel halásztam ki a kukából a használati utasítást, és összehasonlítottam a teszttel. Aztán kettesével szedve a lépcsőket földübörögtem a hálóba, kirángattam megrökönyödött férjem az ágyból, hogy számolja meg ő is a csíkokat. Aztán eszeveszett bőgésben törtem ki.

Másnap, szeptember 23-án, gyönyörű, verőfényes délutánon már kezemben volt az ultrahangos papír! A Jóisten akarata volt, hogy átjusson az elzáródott petevezetéken, megtapadjon az összes “megrázkódtatás” ellenére, és 2010. május 31-én hajnali négy óra tíz perckor 3730 grammal és 58 centivel, életem harminchetedik évében megszülessen a gyönyörű, vasgyúró kisfiunk, Koi Szabolcs Balázs.

Ja, és a cicim az egész terhesség alatt egyetlen percet sem feszült…