A közös boldogság
Az otthon melegében
Kata és Tamás úgy döntöttek, otthon szülnek. Együtt. Mondjon bárki bármit is. Persze ha kell, mennek a kórházba, ez nem kérdés. Ábel hosszú, de ahogy ők fogalmaztak, örömteli szülés után látta meg a napvilágot.
Tamás az átlagosnál messze többet foglalkozott a szülésre való felkészüléssel. Katával pedig együtt vettek részt a Napvilág Születésház által szervezett tanfolyamon.
– Pszichológusként hamar rájöttem: minél felkészültebb vagyok, annál kisebb meglepetés érhet. A tudás hatalom. Megnyugtat és türelmet ad, hogy tudod, mi fog történni. Az életben kevés fontosabb esemény van, mint a gyermeked születése.
Hiszem, hogy a dolgok csak úgy maguktól nem lesznek jók, azokért meg kell dolgozni. Biztos voltam benne, hogy minden rendben lesz, és jól döntöttünk. A pozitív alaphang, a mély optimizmus végigkísérte az egész szülést.
A tizenkét óra vajúdás, a hangok, a női őserő megmutatkozása és kiteljesedése – ezekre mind számítottam. Ugyanúgy, ahogyan a kórházba kerülés és a szövődmények lehetőségére is fel voltam készülve.
Katával végig teljes volt az összhang, segítettem, ahogy tudtam, ha kellett, masszíroztam a derekát, vagy öleltem őt, mikor mire volt szüksége. Úgy is mondhatnám, kellemes izgalomban működő apuka voltam. Amikor Ábel kibújt, én láttam meg először. Az euforikus pillanat volt. Mikor felfogtam, hogy valaki megszületett, és ez a valaki egy kisfiú, csak úgy kitört belőlem: Kisfiú, kisfiú!
Persze amikor pár napja kislányom, Léna megszületett, akkor is hasonlóképpen reagáltam, az örömöm a születésnek, a kis jövevénynek szólt. Abban a pillanatban csak mi hárman létezünk. Persze fájdalom, az van, de sok az öröm is. Jó volt így látni Katát. A kapcsolatunk sokkal mélyebbé, erősebbé vált. Ezek a legboldogabb közösen megélt pillanataink voltak – mondja büszkén Tamás.
Maróti Tamás (negyvenegy éves pszichológus, Szentendre)
Hűha, kellene csinálni egy fényképet!
– Mindenképpen szerettem volna bent lenni, szerencsére Eszter is így gondolta. Nehéz lett volna a folyóson üldögélve várni, hogy jöjjön valaki, és azt mondja, megszületett, mintha csak azt közölné, megfőtt az ebéd, asztalhoz – mondja nevetve Gábor, aki szeptemberre már kétszeres apuka lesz. – Szülés előtt rengeteget olvastunk mindketten.
Sokat meséltek a barátok is, főleg arról, mennyire megváltoznak ilyenkor a nők. Tombolnak az ösztönök, azt hiszem ez a legjobb kifejezés erre. Nem tudtam, fiunk vagy lányunk lesz, így amikor megláttam, az igazi nagybetűs meglepetés volt. Először csak néztem, hogy megvan-e mindene. Utána az jutott eszembe, hogy akkor Domának fogjuk hívni. Nagyon örültem. Így egyszerűen. A kezembe adták, azt sem tudom, hogy mennyi idő telt el akkor. Hiába a filmkészítés a szakmám, kamerát elvből nem akartam bevinni. Viszont jó pár perc eltelt, mire hirtelen belém hasított a gondolat: hűha, kellene csinálni egy fényképet!
Marosi Gábor (33 éves, operatőr, Szent István Kórház)
Nem akartam látni, mennyire szenved
– Nem terveztünk apás szülést, én kezdettől fogva idegenkedtem tőle. Egyszerűen nem akartam látni, mennyire szenved Nóra. Úgy beszéltük meg, hogy a vajúdás alatt mellette leszek, de a kitolási szakaszt nem vállalom – mondja Csaba. – Míg Nóra nem kapott oxitocint, addig szépen haladt minden, masszíroztam a hátát, a derekát. Viszont miután bekötötték az infúziót, már nem tudott szabadon mozogni, feküdnie kellett úgy, kiterítve. Olyan kiszolgáltatott volt! Ekkor én már jobbnak láttam inkább a folyóson várakozni.
Ő is mondta, hogy menjek inkább ki. Meg akarta őrizni a női méltóságát és a szülés misztériumát. A szülésről sokat beszélgettünk, és több könyvet is elolvastam. Tudtam, hogy nagy fájdalommal jár, mégis valami egészen euforikus történéssorozatra számítottam. Ehhez képest sajnos császárral végződött a hosszú vajúdás. Akkor csak tehetetlen dühöt éreztem, hogy miért kellett végigszenvednie a feleségemnek a tágulási szakaszt, ha úgyis ez lett a vége. Ahogy kiemelték Vincét, rögtön kihozta a szülésznő a műtőből. Megfogni nem mertem, de mikor megláttam, szétáradt bennem az öröm: Hú, ez az én FIAM!
K. Csaba (40 éves programozó matematikus, Szent István Kórház)
Nem akartam, hogy bejöjjön
Katiék esetében fel sem merült, hogy apás szülés legyen. Férje, Zoltán sem akart bent lenni a szülőszobán, mivel már a kórház szótól is a hideg futkos a hátán. Ő az a típusú férfi, aki számára a szülésen való részvétel maga a rémálom.
– Semmiképpen sem akartam, hogy Zoltán kiszolgáltatottan, megviselve lásson. Jobb volt neki kint ülni a folyóson. Ha ő akarta volna is, igyekeztem volna lebeszélni erről. Szerettem volna, ha olyannak maradok meg a képzeletében, amilyennek eddig is, normál körülmények között ismert – mondja határozottan Kati.
– Akárki akármit mond, szerintem a szülés nem férfinak való látvány, kiváltképp, ha még a vért, a kórházat és a szenvedést sem bírja. Szerintem a szülés a férfi számára nem biztos, hogy felemelő élmény, még akkor sem, ha a kisbaba világrajövetele tényleg A LEGCSODÁLATOSABB DOLOG A VILÁGON. Ha valaki csak a nő feje felett áll, akkor is lát és hall olyan mondatokat, mozzanatokat és képeket, amelyek nem biztos, hogy előnyére vállnak a későbbiekben a párjával való együttlétek során.
A szülőszobán édesanyám volt velem. Így szülés után is azon a véleményen vagyok, hogy jó döntés volt, nem bántam meg, legközelebb is így szeretném csinálni
Somlyai Katalin Viktória (30 éves közgazdász, Kútvölgyi Kórház)
Drukkoltam
– Elsősorban a nő döntése, hogy a párja bent legyen-e a szülésnél vagy sem. Ott a férfi csak mellékszereplő – meséli Csaba, akinek idén júniusban született meg a második kislánya, Margaréta. – Örülök, hogy bent lehettem, segíthettem, és átéltem ezt az élményt, immáron másodszor. Ugyanakkor végig azt éreztem, hogy nagyüzem van. Hiába profik a szülésznők, orvosok, mégis futószalagjellege van az egésznek. Szüljünk, aztán menjünk, mert jön a következő!
Egyébként nagyon kíváncsi voltam, hogyan zajlik egy szülés élesben. Sokat olvastam róla, láttam filmen is. Igen, az embernek a gyereke születik meg, de nagy adag természettudományos érdeklődés is szorult belém, így az egész eseményt nemcsak a “szegény szerelmem szenved” szemüvegen keresztül néztem végig.
Racionális gondolkodású vagyok, mindenre fel voltam készülve, nem ért meglepetés. A minden alatt azt értem, hogy az ember az adott pillanatban tudjon alkalmazkodni a legextrémebb szituációhoz is, ne legyen láb alatt, ne hátráltassa a történéseket, legyen szó akár gátmetszésről, császármetszésről, vagy életmentő műtétről. Mindig a következő lépésre összpontosítottam, és nagyon drukkoltam!
Amikor a szülésznő a kezembe nyomta az ollót, hogy vágjam el a köldökzsinórt, nem egészen értettem széles mosolyát. Miért olyan nagy dolog ez? Számomra ez nem mérföldkő. De ha annyira akarja, megteszem a kedvéért, gondoltam nyisszantás közben. Egy újszülött ritkán szép, és én tárgyilagos vagyok. Mégis, amikor Kamilla kicsusszant, és a párom hasára rakták, már akkor láttam, hogy nem a “yoda-nemzetség” tagja, hanem gyönyörű, egészséges kisbaba, a mi lányunk!
Bogáti Csaba (38 éves kerékpárbolti alkalmazott, Szent István Kórház)
Furák lesznek a nők
Robiék esetében minden szépen indult, elfolyt a magzatvíz, de a fájások nem erősödtek. Arra, ami nem sokkal később következett, nem voltak felkészülve.
– Semmit nem tudtunk a szülésről, bár eljártunk egy szülésfelkészítő előadássorozatra, melyet a kórház szervezett. Tisztában voltam azzal, hogy Juditnak fájni fog, de hogy mennyire, az nem derül ki sem a tanfolyamokon, sem a könyvekből. A fájdalom hatására pedig furák lesznek a nők, szinte eltorzulnak, eksztázisszerű állapotba kerülnek, melyből nem lehet, illetve szerintem nem is szabad kizökkenteni őket.
Még soha nem láttam így korábban a feleségemet. Ez megdöbbentett, és csak arra tudtam gondolni, hogy te jó Isten, mi történik? Mit kell ilyenkor csinálni? Aztán a rossz CTG-eredmények miatt azonnali császár mellett döntött az orvos.
Amikor kivették Lilit, nem sírt fel, és szürkülni kezdett. Már nem tudtam tovább kamerázni, remegve kapcsoltam ki a gépet. Biztosítani kellett a kislányom légutait, de hirtelen nem találtak elég vékony csövet ehhez. Amíg keresgéltek, rólam egyfolytában ömlött a víz. A másodpercek óráknak tűntek, közben pedig az a csöppség, aki az én lányom, nem kap levegőt. Ez volt életem legrosszabb élménye – vallja Robi. – Később minden rendbejött. Csak pár percre foghattam meg. A tekintete angyali volt. Úgy gondolom, ha tudom előre, mi történik, akkor is bent szerettem volna lenni.
A születés olyan csoda, melynek feldolgozásához talán így picit közelebb lehet kerülni. Lili ma ötéves múlt, tündéri kis boszorka, a kisfiam, Marcell két és fél éves, és igen, a harmadik is apás szülés lesz” – mosolyog Robi.
Baranyi Róbert (37 éves nyomdai produkciós menedzser, akkori MÁV Kórház)
Kapcsolódó cikkeink:
Forrás: Kismama magazin
Kapcsolódó cikkek
