Kering a neten egy vicces fotó arról, hogy mi a különbség az első és második terhesség között: az első gyereknél az anyuka mindent kipróbál, ami csak jön – kismamajóga, kismamatorna, intimtorna, ilyen felkészítő, olyan tanfolyam, magánrendeléses ultrahangok tömkelege, csoportfoglalkozások, kenceficék a terhességi csíkok ellen, ingyenes előadások, babaexpók, míg a másodiknál leginkább csak örül, hogy nagyjából levegőhöz jut, miközben próbálja túlélni a kétgyermekes lét felé vezető napokat.
A helyzet nyilván nem ennyire szélsőséges, de mégis jól szemlélteti, mennyivel felkészültebben, kevésbé a tökéletességre stresszelve veszi az ember lánya a második és a sokadik utód érkezését. És amiért mindezt leírom: sokat gondolkodtam, miért veszem ennyire könnyedén ezt a 9 hónapot, és felmerült bennem, hogy talán mégis a (sok)gyerekes anyukák életét élem lélekben…
Mary Poppins és a nevelt gyerekek
Nem egyértelműen az első gyermek érkezik az életembe, akivel a hintőpor vs. popsikrém, a hordozókendő vs. kenguru, mosható pelenka vs. papírpelus, velünk aludjon vs. külön szobában tegyük le és a hasonló problémákkal először élesben szembesülnék. Az unokahúgom születésétől egészen az óvodáig ugyanis jelen voltam a nővéremék életében, és ott egyetemista nagynéniként (szabadidővel bíró, bevethető bébiszitterként) rengeteg tudást, tapasztalatot szívtam magamba, millió pelenkacserével, játszóterezéssel, öltöztetéssel, esős délutánok benti átvészelésével, játszóházas élménnyel, éjszakai nemalvással, “miért?” kérdések megválaszolásával, ezernyi trükkel, amivel rá tudtam venni a délutáni alvásra/zöldségevésre/sírás szüneteltetésére/az általam kiválasztott ruhák felvételére – és még sorolhatnám.
Nyilván nem én neveltem kizárólag, és azóta sem az én felelősségem a fejlődése, mégis kimoshatatlanul belém ivódott minden perc, éjszaka és hétvége, minden élmény, a nehézségekkel, kiborulásokkal és elsőre megoldhatatlannak tűnő drámákkal együtt.
A másik tényező, ami miatt nem “szűz” anyaként várom elsőszülöttömet, hogy a férjem előző házasságából született kisfiát pontosan háromévesen “kaptam kézhez”, éppen akkor, amikor a nővéremékkel már nem volt lehetőségem annyit együtt lenni. Könnyű észrevenni: a nevelt fiammal folytathattam ott, ahol az unokahúgommal abbahagytam.
Kaptam egy pelenkás, válás miatt megszeppent kisfiút, akivel a bizalmat ki kellett építeni, aki gyámoltalan embergyerekként mégis a fiam lett. Akinél aztán jött a dackorszak, a sokszor érthetetlen reakciók, kötelező szeánszok (különféle egészségügyi bajok miatti teendők, tornák, gyógyszeradagolások stb.), amik összekovácsoltak minket. Azóta tudja, hogy rám is ugyanúgy számíthat, mint az édesapjára.
Ezeket az éveket szoktam magamban a “Bevezetés a gyermeknevelésbe” címszó alatt emlegetni, hiszen teljes képet ugyan nem adott a jelenségről, mégis felvillantott mindenből egy kicsit, ami a témában szóba jöhet (az egyetemen is a “Bevezetés…” kezdetű órák voltak a kedvenceim). Ilyenkor derül ki, hogy az ember mélyebben is beleásná-e magát, vagy ennyi pont elég neki. Nekem határozottan volt kedvem tovább is menni, szerencsére a páromnak is, sőt.
A legkisebb, a lehető legkevesebb görccsel
Jön tehát a tesó, akit ezekkel a tapasztalatokkal várok, várunk. Ha bemegyünk a bababoltba, nevetve mutogatunk a férjemmel a sok drága hülyeségre, olyasmikre, amikkel valamelyikünknek már volt dolga az említett gyerekeknél, és teljesen feleslegesnek bizonyultak. Nem sietünk semmit beszerezni jó előre, mert nagyjából tudjuk, mi lesz okvetlen szükséges, és mi tartozik a “ha megengedhetjük magunknak, megvesszük” kategóriába, illetve mi az, ami a “gyereke válogatja, hogy kell-e” kategóriába kerül. Nem vagyunk merevek szinte semmilyen kérdést illetően, mert már többször kénytelenek voltunk bevallani egymásnak is, amikor legszilárdabbnak hitt elveink elvéreztek.
Második és sokadik gyereknek lenni egyszerűbb
A helyzettel valószínű, azért szimpatizálok, mert én gyakorlatilag is második gyerek vagyok a családomban, akinek jót tett, hogy nem féltették agyon, és ahogy édesapám fogalmazott, magamat pelenkáztam és a cumimat a kutya hozta vissza. A történet kerek volt bennem így is, amivel kapcsolatban pedig még kételyeim, kérdéseim voltak, azokat a fentebb említett gyerekeknek köszönhetően tettem helyre az elmúlt években.
Mert megtanítottak valami nagyon fontosra, miközben sokszor az idegeimen táncoltak: a velük megéltek segítségével megbocsátani a szüleimnek egy-egy cselekedetüket, döntésüket, minden olyasmit, amihez egyszerűen “szülői” nézőpontra volt szükségem. Így fogadtam el a szüleimet húszas éveim közepére végre esendő emberként, és így békéltem meg a gyerekkor elmúlásával is.
Várom, mi jön most. Sokkal több türelemmel, mint korábban hittem volna.
A cikksorozat előző részét itt olvashatod!
Kapcsolódó cikkeink:
Forrás: HáziPatika.com
Kapcsolódó cikkek
