A meddőség kezelésének azon lehetősége, hogy a petesejtet testen kívül – in vitro, azaz üvegcsében – termékenyítsenek meg, illetve, hogy ezt, a fejlődés legkorábbi szakaszában lévő embrió-kezdeményt visszaültethessék a méhbe, régóta foglalkoztatta a tudósokat. A lehetőség elképzelésként már azelőtt felmerült, hogy a megfelelő biológiai vagy fiziológiai tudás a rendelkezésre állt volna, ám ezek hiányában a kísérletek rendre elbuktak.
A legkorábbi feljegyzett ilyen kísérlet Schenk nevéhez köthető, akit az 1880-as években a puszta kíváncsiság vezérelt: nyulakat, illetve tengerimalacokat próbált mesterségesen megtermékenyíteni. Walter Heape szintén nyulakon végzett kísérleteket, ráadásul sikeresen: egy fejlődése korai szakaszában lévő embriót vett ki a petevezetékből és ültetett át egy “béranyába” 1891-ben.
Az 1930-as években Gregory Pincus először egyedül, majd Enzman közreműködésével kezdte tanulmányozni az in vitro megtermékenyítést, és bár az állatkísérletek sikeresnek bizonyultak, valójában nem testen kívül, hanem már a béranyában történt meg a spermiumok és a petesejtek összeolvadása. Ennek ellenére, módszerük egy ma is használatos eljárás, a GIFT előzményének tekinthető.
Ezzel egy időben jelent meg Aldous Huxley “Szép új világ” című regénye, melyben részletesen, ráadásul realisztikusan írja le a mesterséges megtermékenyítés egy lehetséges módszerét. A futurisztikus regény hatással volt John Rockra, Pincus egyik munkatársára, aki elhatározta, hogy az in vitro módszert megpróbálja a meddőség elleni harc szolgálatába állítani. John Rock és kolléganője, Miriam Menken a második világháború idején több száz emberi petesejtet próbáltak megtermékenyíteni, és bár voltak minimális sikereik, négy év után feladták a küzdelmet. Rock és Pincus később a hormonális fogamzásgátló tabletta kifejlesztésében vettek részt.
Az 1950-es években végül sikerrel jártak az in vitro megtermékenyítés kísérletei: előbb Charles Thibault-nak, majd néhány évvel később M. C. Changnak sikerült élő állatokat világra segíteni in vitro megtermékenyített sejtekből.
Ezt követően egyre több figyelem jutott a mesterséges megtermékenyítés megfelelő körülményeinek, folyamatosan javították, finomították a technikákat. 1961-ben először sikerült laparoszkópiát alkalmazni a petesejt kinyeréséhez. 1965-ben pedig amerikai tudósok újra elkezdtek próbálkozni emberi petesejtek mesterséges megtermékenyítésével. A “technikai” részletek mellett egyre többet foglalkoztak az ovulációt és terhességet kísérő hormonális változásokkal is. Ennek köszönhetően pontosan meg tudták határozni a petesejt kinyerésének ideális időpontját. Szintén áttörést jelentett, mikor végre megfelelő táptalajt tudtak biztosítani az in vitro megtermékenyüléshez. A laparoszkópia alkalmazásával még könnyebbé vált a petesejtek kinyerése (ehhez korábban komoly alhasi műtétre volt szükség).
In vitro megtermékenyítés1973-ban ausztrál tudósok, Carl Wood és John Leeton bejelentették, hogy létrejött az első olyan terhesség, melyhez in vitro megtermékenyített embriót használtak; később ezt “biokémiai” terhességnek minősítették.
1978 júliusában, Patrick Steptoe és Robert Edwards tízéves munkájának “eredményeként”, végül megszületett az első lombikbébi, a brit Louise Brown. Ezt a következő években további babák követték Ausztráliában, az Egyesült Államokban, Franciaországban, Svédországban. 1982-ben megszülettek az első ikrek is. 1983-ban pedig az első donor petesejtből származó kisbaba is. Szintén ebben az évben megszületett az első, fagyasztott embrióból kifejlődött baba. A következő időszakban kiderült az is, hogy a mesterséges megtermékenyítést a meddőség több formájánál, így például alacsony spermiumszám esetén is sikerrel lehet alkalmazni.
Az 1978-as első egészséges lombikbaba születését követően az elmúlt harminc évben több mint hárommillió kisbaba jött a világra, az in vitro megtermékenyítést követően. Minden negyedik kísérlet sikeres, és a tudósok folyamatosan kutatják az újabb és újabb módszereket, hogy minél több, korábban meddő párnak születhessen gyermeke.
Forrás: HáziPatika.com
Kapcsolódó cikkek
