Náthásan, kialvatlanul és késve érkeztem a felkészítés helyszínére. Ennél rosszabbul nem is kezdődhetne a vasárnap reggel; morogtam és borongtam, nagyon vacakul éreztem magam.
Néhány perc múlva, amikor én is bekapcsolódtam a csoport vérkeringésébe, és felfedeztem, hogy itt bizony mindenkinek ugyanúgy megvan a maga nyavalyája, mint nekem, már kevésbé voltam borúlátó. Az első néhány perc azzal telt, hogy mindenki elmondhatta, miért van itt, hogy érzi magát, mekkora a baba a pocakjában, mikorra várható a szülés… A megengedő mód a nap további részében is működött, semmi nem volt kötelező, mindenki azt tehette – és tette is -, ami számára a legjobbnak tűnt az adott pillanatban.
Néhány lazító gyakorlattal kezdtünk, annyira egyszerűekkel, mint például az óvodában tanult “cicahát” vagy a körbesétálás lábujjhegyen, sarkon, külső és belső talpélen. Aztán persze “igazi” jógagyakorlatokat is végeztünk, de senki ne gondoljon arra, hogy nyakatekert pózokba kényszerültünk, és ömlött rólunk a víz. Egyszerű lazító és nyújtó gyakorlatokat tanultunk, különös tekintettel a medence, derék és csípő tájára, amely, mint tudjuk, a szülés ideje alatt a legnagyobb megterhelésnek lesz kitéve.
Mindenki magára figyelt
Az átmozgatásból természetesen nem maradt ki egyetlen testtájék sem, az intim részeket is megtornáztattuk. Sokan nem gondolják, hogy a záróizmok mekkora szerepet kapnak a szülés során, és hogy az edzettség megóvja a gátat. Ha figyelmünkkel irányítani tudjuk izmaink munkáját, a méhösszehúzódások közötti szünetekben maradéktalanul ellazíthatjuk egész testünket, és ezzel nagyon sokat segíthetünk magunknak és a babának is.
Aki nem bírja hosszú ideig tartani az adott pózt, vagy nem hatszor végzi el a gyakorlatot, hanem csak háromszor, az is nagyon jól jár, mert ugyanúgy megtanulja, és alkalmazhatja a későbbiekben, mint az, aki mindent tökéletesen csinál. Senki nem bámulta, kritizálta a másikat, mindenki önmagával törődött. Itt senkinek nem kellett görcsölnie, egyszerűen nem volt miért. Ebben a foglalkozásvezető személyisége is nagy szerepet játszott. Etelka lényéből sugárzott a figyelem és a megértés, így könnyedén irányította a figyelmünket a valóban fontos dolgok felé; olyannyira, hogy nagyon hamar eluralkodott a csoporton ez a hangulat, tényleg oldott, alkotó légkör jöhetett létre közöttünk.
Mondd, mitől félsz?
A délelőtti foglakozás végén még várt ránk egy meglehetősen nehéz óra, amikor párokat alakítottunk, és makacsul a másik szemébe nézve azt ismételgettük egymásnak: “mondd el egy félelmedet”. Amikor a párunk valami súlytalan dolgot említett, még egyszer, újra és újra megkértük, hogy beszéljen őszintén a félelmeiről. Kinek-kinek a saját vérmérséklete szerint sikerült ezt a feladatot megoldania: volt, aki nem hagyta magát feltörni, de olyan is akadt, aki katarzisként élte át a beszélgetést.
Az egyetlen vegyes páros, azaz egy házaspár például tanulságosnak nevezte ezt a párbeszédet, mert rájöttek arra, hogy noha sok energiát fordítanak a kapcsolatukra, egy ilyen helyzetben könnyebb felismerni az eddig észre nem vett kommunikációs problémákat.
Aztán, még ebéd előtt megbeszéltük a délelőtt tapasztaltakat. Most sem kellett “teljesíteni”, akinek volt mondandója, elmondta, akinek meg nem, az meghallgatta a másikat, és bizony tanultunk egymástól – egymásból.
Segítő légzőgyakorlatok
Evés után kényelmesen letelepedtünk, és arról beszélgettünk, hogyan könnyíthetjük meg a szülés folyamatát a lehető legegyszerűbb eszközökkel.
Ha a testünkre figyelünk, pontos jelzéseket kapunk arról, mikor mit kell tennünk, hiszen – háborítatlan körülmények között – minden szülő nő közel érzi magához azt a bizonyos őserőt, amely megmutatja azt az utat, ahol előttünk már annyian jártak, de amely számunkra mégis csupa rejtély. Fogadjuk el a fájdalom jelenlétét, ne féljünk tőle, sőt alakítsuk át segítő erővé, hisz a fájdalom minden percével ahhoz a pillanathoz kerülünk közelebb, amikor végre magunkhoz ölelhetjük gyerekünket.
Szóba került egy bizonyos homeopátiás szer is, amely enyhíti az ilyenkor óhatatlanul előforduló belső sérüléseket, de mindenekelőtt a segítő légzőgyakorlatokat és a könnyítő testhelyzeteket próbáltuk ki, sőt jegyzeteket is kaptunk, hogy a nehéz pillanatokban el ne felejtsük a legfontosabb részleteket. Ehhez persze az is kell, hogy legalább hat héttel a szülés várható ideje előtt kezdjük el gyakorolni e hihetetlenül egyszerű mozdulatokat.
Szülés – félelem nélkül
Végül csak annyit, hogy a szülést illetően bennem egy szemernyi félelem sem maradt. Rájöttem, hogy ezt a gyereket mindentől és mindenkitől függetlenül, csak én tudom megszülni, feltéve, hogy az adott pillanatban képes leszek nem megnehezíteni a vele való találkozásomat. Az egyetlen bátor – a jógával szemben szkeptikus nézeteket valló – férfi, aki bemerészkedett a sok pocak közé, a nap végére megszelídült, és kijelentette, hogy az itt szerzett (na jó, elsősorban fizikai természetű) tudással felvértezve sokkal bátrabban és felkészültebben néz az együtt szülés elé.
Azt hiszem, ez ennyire egyszerű. Persze a legegyszerűbb dolgokat értjük meg a legnehezebben, de ez a nap sokat segített nekem ebben.
Kapcsolódó cikkeink:
Forrás: Kismama magazin
Kapcsolódó cikkek
