Jöhet a gyerek!
Az ajtókon való felkenődések, csalódások és toporzékolások után az ember lánya lassan elengedi az “akarom”-ot, a “nekem kell”-t – jelen esetben a babavállalással kapcsolatban. Két éve rengeteget álmodom azzal, hogy babám lesz: hogy álmomban szoptatom, gondozom, elképesztő helyeken hozom világra stb. Ezek az álmok is csak vágybeteljesítő jelleggel képződtek a fejemben, ezzel tisztában vagyok.
Az életem – habár a párom mellett maximális biztonsággal állíthattam, hogy hosszú keresgélés után révbe értem – azonban nem úgy alakult, hogy ez a vágyam testet ölthessen. Belesimultam hát a várakozásba, türelemmel. Nem volt könnyű, nem ilyen az alaptermészetem (ezoterikus gondolkodóknak úgy is magyaráznám, hogy az alázatra, türelemre sok-sok térdfájás tanított meg az elmúlt időkben).
Szóval az elengedés. Sok mindenről le kellett mondanunk, mert furcsa csomag a miénk: a párommal a válása óta próbálunk közös egzisztenciát építeni a nulláról, miközben ő nagyon lelkiismeretesen gondoskodik az előző házasságából született fiáról. Eddig volt bőven kifogás (miközben megfeszültünk a vágytól, hogy legyen közös gyerek): most még azért nem vállalunk babát, mert nincs saját lakásunk, meg, mert nincs sok tartalékunk, ja és mert, ha én kiesem a munkából, akkor nem lesz elég az ő bevétele pelenkára sem – a gyerektartás és az ezzel járó egyéb járulékos költségek kinyögése után. És azért sem mert, és mert és mert. Volt bőven elfogadhatónak tűnő magyarázat. Lássuk be, materiális szinten a gazdasági válság, és az “ebbe az országba még gyereket szülnél?” típusú bájos kérdések ezeket mindig igazolták is. Látszólag.
De olyasmi ez, mint amit Popper Péter mond. Ő írja a Lélekrágcsálókban, hogy nem szabad maradékokkal élni. “Most sajnos nem élhetek a kedvem szerint, mert szigorlatozom. Most sajnos felvételizem. Most éppen skarlátom van, azért nem. Most szerelmes vagyok, most házasodom, ez csak átmeneti időszak (…). És eltelik az élet egy merő hazugságban, mert olyan, hogy átmeneti időszak, nem létezik. Nincs az ember életében átmeneti időszak. Amit megél, az az élete. Késő rájönni hetvenhét éves korban, hogy hűha, ez volt az életem! Késő. Én azt gondolom, hogy maradékok nélkül végigélni azt, amit egy életkor, egy élethelyzet, egy társadalmi környezet lehetővé tesz – ez a titka annak, hogy jó vénségben és az élettel betelve haljunk meg.”
Valamit mindketten átkapcsolunk
Ez a Popper-gondolat mindkettőnknek beakadt, és kezdtek megdőlni a felsorakoztatott elméleteink. D. a halántékán szaporodó ősz hajszálak láttán horkant fel egyre többször (“nem leszünk fiatalabbak”), aztán kezdte elengedni “a saját közös fészkünk legyen, de izibe'” típusú gondolatait, és jöttek helyette sokkal megengedőbb, újabbak (“más gyerek is született már albérletbe”, “ha megszorulunk, te tudsz otthonról is dolgozni”), én pedig hosszú önvizsgálódós tanulmányaim szüneteiben lettem figyelmes néhány józan gondolatra a témában…. Mert amíg vártam, hogy eljöjjön a baba ideje, volt időm magamon gondolkodni, pakolászni.
Utólag kissé klisé, ami leesett, de valahogy így hangzik: ha a saját testérzeteiddel, reakcióiddal, érzelmeiddel nem nézel szembe, totál meddő próbálkozás előadni a kiegyensúlyozott (dolgozó) nőt, szeretőt, anyát. Mára hiszem, hogy míg a testünkkel és a valósággal őszintén meg nem barátkozunk, az pont ugyanannyira gátol mindenben, mint a külső tényezők (vagy sokkal inkább). Ha megtűröd a gyengeségeidet, lehetsz bármilyen jómódú és eszeveszett szerencsés, ugyanúgy fogod átcsorgatni a gyermekeidbe sértettségedet, hamis vágányon haladó ítéleteidet, szorongásaidat, elhazudott titkaidat – annak ellenére is, hogy mindent homlokegyenest máshogy szándékozol tenni, mint a szüleid. Belegondoltam. Hát lehet ezt színvonalasabban is csinálni, és folyamatosan ezen vagyok.
Nekem nem megy az önámítás. Úgy döntöttem tehát, hogy ha lesz gyermekem, megkímélem ezektől az anyai (azaz saját) kínoktól, lepakolnám inkább teherbeesés előtt őket. A véletlenek / a sors / az istenek munkájának köszönhetően a 2013-es évem első felének egyik meghatározó élménye egy női csoportban való részvétel lett.
Hónapokon át jártam Hoppál Bori “Női virágzás” fantázianévre keresztelt összejöveteleire, hogy rendbe rakjam magam. A nőiségem, az édesanyámmal való kapcsolatom, a hormonjaimmal, a ciklusommal, a testemmel és a párommal való viszonyom és természetesen a saját anyaságommal kapcsolatos világképem került új és őszintébb megvilágításba.
“Az van, ami van” – ez a banális mondat hozta a békét. Ez a testem, ez a pszichés háttér, ez az anyagi/pénzügyi valóságunk, ezekre kell gyúrni, ezekre kell büszkének lenni, és így és így kell élni hagyni az embertársakat magunk körül. A csoport résztvevőivel – akik különböző korú, élethelyzetű nők voltak – sírtunk, táncoltunk, rajzoltunk és rengeteget beszélgettünk, és segítségükkel megtanultam hálásnak lenni mindenért, ami nekem adatott. Elmúlt a refluxom, kiegyensúlyozottabb lettem a munkahelyemen és a párkapcsolatomban is. Megszerettem magam nőként, és büszke vagyok arra, hogy megtapasztaltam a női szolidaritás erejét. Átütő tapasztalatokat hozott a sok együttgondolkodás, a hasonló (és mégis más) női sorsok megismerése.
A csoportnak júniusban lett vége hivatalosan. Az utolsó “bejelentkező” körben (így szoktuk zárni az összejöveteleket a csoportban, ilyenkor mindenki elmondja, mit visz haza az adott eseményről) úgy búcsúztam a lányoktól, hogy mi most a párommal – mindent hátrasorolva, mindent letisztázva magunkban – a baba mellett döntöttünk, ehhez szorítsanak nyáron.
Folyt köv.
Kapcsolódó cikkeink babavárás témában:
Kapcsolódó cikkek
