A “beszélgetős” anyák is kevesebbet aggódnak, szoronganak azokhoz képest, akiknek a babájuk rejtély, talány, és igazából csak a megszületésük után próbálják kiépíteni velük a kapcsolatot.
A babájához a belső hangján minden nap beszélő vagy a magzatára naponta többször gondoló anya visszatükrözi a baba létét, a létérzés élményét adja neki, segíti őt az öntudatra ébredésben, saját pszichéje, énje formálódásában.
Meghatározó érintések
Marie Busnel francia akusztikus fiziológus mutatta ki, hogy a babák szelektíven reagálnak anyjuk belső hangjára, sőt, anyjuk velük kapcsolatos, rájuk irányuló gondolataira is.
Az anya-magzat kapcsolatfejlesztés ismertetése során már szóltunk a fizikai érintkezés hasfalon keresztül történő fontosságáról. A haptonómia, az érintés tudománya ezzel részletesen foglalkozik. Az érintés megalapozza a gyengédség, a meghittség, a biztonságérzet, a bizalom, védettség érzését. Ha a babát simogatjuk a hasfalon keresztül és felelgetős játékot játszunk vele, érzelmileg megerősítjük őt a létezésében, az elfogadottságában. Nem árt itt arra gondolnunk, hogy nekünk, felnőtteknek, elementáris igényünk az elfogadottság, befogadottság, elismertség érzése.
Gondoljunk bele, hogy egy pár hetes, alig megfogant kis lénynek vagy egy újszülöttnek, aki még elég közel van ahhoz, hogy visszacsússzon a nemlétbe, mennyire fontos, hogy óráról órára érzelmi megerősítést kapjon a szüleitől, hogy szükség van rá, szeretik, fontos, örülnek neki. Ilyen szerető-elfogadó háttérrel nem fog bekövetkezni hirtelen csecsemőhalál. A baba nem fogja jelentéktelennek érezni magát, olyannak, akire nincs szüksége senkinek, tehát nincs miért élnie.
Támogató időtöltés
Tudjuk, hogy az anya-magzat kapcsolatfejlesztésben a zenehallgatás az emocionális és intellektuális fejlődést remekül támogató időtöltés. A ritmus világa nagy személyiségszervező és -fejlesztő erő. Ugyancsak itt említhetjük a hintaszékezést, mint ritmusfejlesztő, ringató “képzést”. Segítségével biztosíthatjuk gyermekünk egyensúlyi szervének (vesztibuláris rendszerének) kellő fejlettségét, érettségét, s ezzel előzhetjük meg a hipermotilitás (túlmozgás) kialakulását, a koncentrációs zavarokat.
Ezek következménye később az iskolai teljesítmény csökkenése, a kudarcélmények, az önértékelés zavara, ami számos kapcsolati probléma, konfliktus, pszichés tünet forrása lehet.
A babát támogató, fejlesztő gyakorlatok nagy része mechanikus. Kivéve talán a belső beszédet.
Amikor Hidas doktorral együtt a kilencvenes évek közepén kidolgoztuk az anya-magzat kapcsolatanalízis módszert, akkoriban még csak az volt a célunk, hogy megelőzzük az olyan súlyos mentális megbetegedések kialakulását, mint a különféle pszichózisok, pszichiátriai megbetegedések. Ma már jelentős tudásunk van arról, hogy ezek a betegségek a méhen belüli életidőben alakulnak ki. Így indultunk tehát.
Aztán jöttek az első kismamák, akik a kapcsolatanalízis segítségével tudatosan vették fel és mélyítették a kapcsolatot babájukkal. Lassacskán kezdtek úgy alakulni a statisztikai adataink, hogy az addigi százötven szülésből egyetlen koraszülés sem volt, még ikreknél sem, szülési komplikáció pedig alig-alig akadt. Az anyák úgy foglalkoztak a babáikkal, mintha már évek óta csinálták volna.
Az is feltűnt, hogy a kapcsolatanalízisből született babák kiegyensúlyozottabbak, nyugodtabbak, kommunikatívabbak kortársaiknál. Talán felesleges mondani, hogy mennyire könnyebb egy olyan babával, aki mindent ért, és mennyire könnyebb annak a babának, aki sok mindent ért a körülötte zajló világból. Ilyen előnyökre bukkantunk tehát néhány évvel aztán, hogy kellő tapasztalatot gyűjtöttünk ezekről a babákról és szüleikről.
Szó bennszakad…
A kilencvenes évek vége fele történt, hogy az első kapcsolatanalízisből született gyermek betette a lábát az óvodába. Korábban nem járt bölcsődébe. (Arról a fiatalemberről van szó, akinek édesanyja a Megfogantam, tehát vagyok – Párbeszéd a babával az anyaméhben című könyvemben rövid leírást adott az élményeiről.)
Tehát ez a derék fiatalember betette a lábát az óvodába, majd pár óra elteltével azt a szokatlan kérdést tette fel a köréje sereglő kortársainak, hogyan érzik magukat az ő társaságában. Az óvónőknek elakadt a lélegzetük. Ilyet az óvoda fennállása óta nem hallottak: egy hároméves kisfiú első napján másoknak vele kapcsolatos érzései iránt érdeklődik. Normális körülmények között gyermekeink tizenéves korukra érik el azt az érettségi szintet, hogy saját emocionális állapotukon kívül a másikénak is jelentőséget tulajdonítsanak, és felismerjék azt, hogy a másik állapota az ő viszonyulásuk függvénye is.
V.évf./7.sz.
Forrás: Baba Magazin
Kapcsolódó cikkek
