Mosolyog? Akkor oxitocin!

Mosolyog? Akkor oxitocin!

Ha ez film lett volna, biztos azzal kezdődik, hogy a férfi narrátor (legyen mondjuk Kautzky Armand, neki olyan simogató hangja van) azt mondja: “18 hónappal ezelőtt”, majd kiterítve fekszem a szülőágyon, és próbálom eltörni a férjem hüvelykujját, miközben a doki komótosan, immáron 45 perce varrogat a lábam között.

Ekkor a hangulat már rettenetesen oldott és családias volt, mert a varrásra már csak egy darab orvos és egy szülésznő maradt velünk a szülőszobán, kiegészülve Rudival, a takarítóval. Alig hittem el, ugyanis a drámai, császárközeli szülésre a szokásos dokin, szülésznőn és csecsemősön kívül összesereglett egy komplett műtéti team, valamint a műszakváltásra tekintettel még egy garnitúra doki, szülésznő és csecsemős, így szembenézhettem az összes szülős félelmemmel, a beöntéstől kezdve egészen a “milyen megalázó lenne, ha több tucat ismeretlen bámulna szülés közben a vaginámba” nem egészen megalapozatlan feltevéséig.

Így a sikeres önismereti tréning és az utolsó csomó után, mikor engedélyt kaptam a csülkeim összezárására, elhangzott a számból az a rendkívül átgondolatlan kijelentés, miszerint én többet az életben nem teszem terpeszbe a lábam, sem szexuális, sem pedig nőgyógyászati célból. Nem, nem és nem, és kizárt és nem. Nincs az az isten.

Ha ez film lett volna, itt ismét megszólal Kautzky Armand, hogy “Napjainkban”, majd én vagyok látható, ezúttal a rendkívül bizalomgerjesztő nevű előkészítőben, bámulom a csempét, és a kórházi hálóingben simogatom a hasamat. A megint nagy hasamat, amiből valaki megint készülődik kifelé. Csempebámulás közben az ember gyakran elmélázik az élet nagy dolgain, bár én a pánik növekvő hullámaiban leginkább szemrehányásokkal illettem magamat. Hát nem úgy volt, hogy nincs több terhesgondozó, nincs több versenyfutás a hasonszőrű bálnákkal az utolsó székért, nincs több túlhordás, nincs több oxitocinos szülésindítás?

Erre megint itt sasolom a csempét, bő másfél évvel az első húsbavágó élmény után. Továbbra sem tartozom azon szerencsések közé, akiknek magától beindulnak a dolgok, de ma felvirradt az én napom, erre gondoltam, miközben a szülésznő a helyes légzéstechnikát magyarázta el nekem beöntés közben harmadszor, és a fenekem farkasszemet nézett egy nyitott ajtóval.

De most a szülésznő nem egy diktátorba oltott középkorú asszony, hanem kedvesen válaszol a kérdéseimre, meditatív, vízcsobogásos cédét tesz be, és kiköti az oxitocin-infúziót, hogy ácsoroghassak fél órát a zuhany alatt. Eltöltök néhány órát összeszorított fogakkal, mikor is a beviharzó doki felszólít: áruljam már el, hogy fáj-e vagy nem, mert minden egyes alkalommal, mikor belép a szobába, én sugárzó mosollyal fogadom, emiatt ő mindig késztetést érez arra, hogy megemelje az oxitocinadagomat. Hát ennyit a “mosolyogj a világra, és a világ visszamosolyog rád” teóriámról. Mosoly helyett úgy megemeli az oxitocint, hogy becsinálsz. Az új ismeretek birtokában, mikor legközelebb rám kukkant, vércseként rárivallok, hogy ne babráljon az oxitocinnal. Ezúttal a doki vigyorog.

A szülésznő hamarosan megkér, hogy feküdjek fel az ágyra, mert fél, hogy elfáradok. A hanyatt fekvés már hónapok óta nem megy, maradhatok az oldalamon, a férjem pedig próbálja a hasamon tartani a babát figyelő ketyerét. Hirtelen elkezdődnek a tolók. Jé, ilyen az elsőnél nem volt! Akkor a hirtelen leeső szívhang miatt vákuummal cuppantották a szülőcsatornába a fiamat, majd külső segítséggel, elpattanó retinális vérerekkel nyomtam ki a trónörököst. A doki három ujjának lenyomata még hetekkel később is látható volt a hasamon, a szemem pedig annyira bevérzett, hogy eljátszottam egy külföldi vámpírstatiszta- karrier lehetőségének gondolatával.

Na mindegy, szóval ilyen a tolófájás. Lehengerlő tapasztalat. Egy pillanatra azt hiszem, szétszakadok, és elönt valami melegség. Fogcsikorgatva utasítom a férjemet, hogy AZONNAL keresse meg a szülésznőt, mert valószínűleg bepisiltem. A semmiből előbukkanó szülésznő csicseregve, vidáman közli a felhajtott lepedő szemrevételezése után, hogy ez csak a magzatvíz. Türelmesen várom a dokit, hátha valaki megmondja, mit csináljak.

Végre megérkezik, de az udvarias kérést, miszerint feküdjek a hátamra, kénytelen vagyok elutasítani az összefüggő fájások miatt. Ekkor a szülésznő a sarkára áll, most rögtön fordulj a hátadra, mondja. Magamban füttyentek egyet, szeretem a határozott embereket, így összeszedem minden erőmet, és megfordulok. Hipp-hopp, már ott is van a szexi zöld műtős-combfix a lábamon, valaki azt mondja, kapaszkodjak ebbe vagy a combomba. Megkérnek, hogy nyomjak. Az orvos hangja derűsnek hangzik, mikor közli, hogy még két nyomás, és kint van a baba. A jó francokat, gondolom, és tolok egy kétlevegőst.

És akkor megtörténik. Az elsőt nem is éreztem, annyira mindegy volt már, a babát azonnal felnyalábolták és elvitték, nem volt sem mellretétel, sem kétórás szülőszobai összebújás, csak végtelen üresség. Most érzem, amikor kicsúszik a baba, és látom, ahogy felemelik. “Hűha”, mondják. Nagy baba: Franciska!

Amíg lemérik, megkérem a szülésznőt, hogy mutassa meg a méhlepényt. A babát kicsit letörölgetik, de még véres a kis feje, mikor rám rakják. A férjem, ugyanúgy, mint először, teljesen a történtek hatása alá kerül, az édes babaillat felhőjéből még rá kell szólnom, hogy csináljon képeket. Az elsőnél olyan gyorsan történt minden, hogy a fiam születéséről egy képünk sincs, így nem csoda, hogy a férjem gyakorlatlan a szülőszobai fényképezésben.

Az első közös képünkön hárman vagyunk, én, a baba és a fél mellem. Hát ez sem kerül be az albumba. Később a baba felöltözve piheg a kis tulikocsiban, apa ujját markolja, ahogy én is, mert varrnak. Stoppolás után odaadják nekünk, mindenki más kimegy a szobából. Összekapaszkodunk hárman, a baba ügyesen szopik. Minden csupa fény, melegség és puhaság azon a kemény szülőágyon. Ilyen is lehet? Nem is mondok most semmit a terpeszről.

Szülésznőnknek pedig, Metálné Vilmának örök hálánk, hogy megmutatta, másként is lehet szülni!

Lökkösné Guttmann Enikő

Kapcsolódó cikkeink: