Nagyjából egy hónapja vettem részt Hoppál Bori testtudatoktató “Szülj szíved szerint” címmel meghirdetett előadásán, ahol egy érdekes történet azonnal megragadta a fantáziámat. Bori egy sokgyermekes (talán 6?) édesanyáról mesélt, akinek az első pár terhessége még az ultrahang nevű technikai csodát nélkülözve telt, majd a később megadatott neki, hogy a benti világot ennek az eszköznek köszönhetően megcsodálja. Az édesanya a jelenséggel szembesülve azonban összezavarodott. Korábban ugyanis elképesztően gazdag képzelőerővel felvértezve várta gyermekeit, akikkel a megérzései, ösztönei segítségével kommunikált, beszélgetett, és ténylegesen csak a szüléskor látta meg őket.
A szürke ötven árnyalata
A történet hallgatása közben ezen a ponton valamiféle melegség és ismerős érzés öntött el, és eszembe jutott, hogy az ultrahangos nőgyógyászati vizsgálatok nekem is furcsa kettősséget hoztak eddig az életembe. Egyrészről természetesen hálával tartozom az orvostudománynak, hogy például öthetesen azonnal kiderült a monitort bámulva, hogy nem méhen kívüli terhességről van szó, illetve később láttunk a gyermekünkből mindent, amit ilyenkor a szakma leltárba vesz, a köldökén futó erektől kezdve a szívkamrákig.
Az érme másik oldala viszont az, hogy a fenti, száraz orvosi tényeken túl engem ezek az ultrahangos felvételek eddig egyszer sem hoztak lázba. Szürke pacák, amiből kis rutinnal hamar megtanulja az ember kibogozni a lényeget. Idegennek hat a dolog. És a 16. hét végéig nem is értettem meg, mire föl van bennem ez a furcsa “ellenérzés” a képalkotó diagnosztikával szemben.
Babamozi helyett belső mozi
Az említett terhességi időszakban éreztem meg ugyanis először a kicsi mozgását, és innentől kezdtünk bele abba a folytonos, ösztönös kommunikációba, ami egész nap zajlik azóta is, bárhol legyek, bármilyen állapotban. Annak ellenére, hogy korábban minden jógázással kapcsolatos próbálkozásomat feladtam (a gondolataimat nem tudtam békés mederbe terelni, míg az ászánák közben próbáltam a legjobb formámat hozni), a babámmal szinte automatikusan jött a vágy, hogy minden nap elcsendesedjek kicsit, a szememet lehunyva elképzeljem, mit csinál – már a kezdetektől. És ezek a rúgások valahogy minden más vizsgálatnak – ami orvostechnikailag talán épp a kapcsolatot hivatott fenntartani köztünk – egy pillanat alatt elmosták a jelentőségét.
Így, hogy már a kicsi fizikai kiterjedését is megismertem, hogy tudom, a fagyitól kiborul, a gyümölcsöktől odavan, semmi másnak nincs jelentősége, amit a monitoron mutatni tudnak nekem. Hiszen éjjel együtt ébredünk arra, hogy pisilnem kell, és mindketten várjuk a következő étkezést, ha már nagyon korog a gyomrom. Megszenvedjük, ha kicsit nehezebbre sikerül a bevásárlótáska vagy hegymenetben kell sietősre vennem a lépteimet, és egyszerre ernyedünk el, ha megnyugtató zene szól a rádióban, vagy apa a hasamra teszi a kezét hajnaltájban, amikor hozzám kucorodik.
És egy ilyen folytonos együtt-létezésben megérkezni a nagy genetikai ultrahangra a 20. héten egészen új érzéseket hoz egy anyának: abban a pillanatban érzem, ahogy a zselét a hasamra nyomják, hogy ez most egy rutinellenőrzés, de különösebben nem hergel. A leltárt végigvesszük, természetesen megnyugszom a jó hírek hallatán, a szívhangját szívesen hallgatom, de tudom, hogy bármit is mondjon az orvos, nem nyom a latban. Mert hiszen éppen most vetetném el, amikor már egymásra hangolódtunk a folytonos belső moziban? És tényleg voltak korábban olyan gondolataim, hogy ha beteg, nem tartom meg? Fel sem fogom ott az asztalon fekve, és leginkább emiatt szöknek könnyek a szemembe, nem is attól, hogy szinte magamra ismerek, ahogy a fenekét mereszti a vizsgálófej felé, amikor a lábát kéne széttárnia.
Aznap aztán együtt ebédelünk Apával, aki két kanál leves között megáll, és megkérdezi tőlem, hogy mi lett volna, ha valami rosszat mutat az ultrahang. Én könnybe lábadt szemmel elmondom neki, hogy ő már a miénk, senkinek nem adnám, semmi pénzért. Ő pedig csendesen annyit mond, hogy bár erről sosem beszéltünk korábban, de ő is így véli. Megnyugszom, hogy jó helyen vagyok, jó emberrel, és az ő gyermekét hordom a szívem alatt.
Az ebédet boldogságban úszva folytatjuk tovább, rá néhány napra pedig végre neki is megadatik, hogy a közös teremtmény reggeli tornaórájából ízelítőt kapjon a hasamon keresztül.
Hárman mozizunk.
A cikksorozat előző részét itt olvashatod.
Kapcsolódó cikkek
