Vekerdy válaszolt: miért olyan furcsa ez a gyerek?

“Négyéves kislányom miatt aggódom a következő megnyilvánulásai miatt.

1.Nagyon-nagyon ritkán megy el bármelyikünk este (a férjem vagy én), ám olyankor a kislányom vad zokogásban tör ki, hogy ne menjen el a papi, vagy ha én mennék, akkor én.

Mi szülők együtt SOHA nem megyünk el és hagyjuk másra (ennek okaira majd még visszatérek), tehát egyikünk ilyenkor mindig otthon marad vele.

Kislányom óvodás, de már egy éve, tehát nem friss az “elszakadás” élménye. Szeret óvodába járni, és őt is szeretik ott nagyon. Nagyon ritkán a nagymamájánál alszik, akit ő is, én is nagyon szeretünk, és várja is ezt az évi négy-öt alkalmat. Nem értem tehát (illetve sajnos tippjeim lennének), hogy miért ez a nagy kétségbeesés, ha este valamelyikünk elmenne egy kicsit, és nagyon szeretném tudni, hogy mi ilyenkor a helyes reakció.

2. A másik “gondom” vele, amit nem tudok megfejteni, megoldani, az a testvérével való kapcsolat. Van egy másfél éves öccse, tehát 27 hónap van köztük. Úgy érzem, mindent megtettünk és teszünk most is, hogy a testvérszületésből adódó hátrányokat a legkevésbé szenvedje meg a lányom. A lehető legtöbbet vagyok vele kettesben, rengeteget dicsérem az okossága miatt, és élvezem fennhangon a “nagylányságát”, rengeteget szeretgetem, beszélgetünk, énekelünk, minden este mesélek neki, tényleg úgy érzem, hogy szinte túl is teljesítem mindazt, amit ön a testvérszületéskor tanácsolni szokott a szülőknek. Ám a lányomból nem múlik a féltékenység.

Nincs egyetlen olyan dolog, mozdulat, amit a kisfiammal tehetnék úgy, hogy ne kelljen pontosan ugyanazt megcsinálnom vele is. Képes a szomszéd szobából fülelni, és ha meghallja, hogy a kisfiam nevet például, odarohan, hogy megkérdezze mit csináltam a kisfiammal, és megkér, hogy vele is csináljam ugyanazt.

Miért van ez? És meddig “normális” ez? Mert engem bevallom, fáraszt már ez az állandó mérlegelés.

3.A harmadik problémám egész más jellegű, jelesül, hogy a kislányom teljes mértékben elutasítja apukámat, a nagypapáját, és nem tudom megfejteni, hogy miért. Édesapám nagyszerű ember, remekül ért a gyerekek nyelvén, és igyekszik a lányom kegyeibe férkőzni, de mindhiába. Igaz, hogy kéthetente csak egyszer találkozunk vele, de olyankor bármit szeretnének, az történik. A lányom még szóba állni is alig hajlandó apukámmal, arról pedig szó sem lehet, hogy a kezét megfogja, vagy beszélgessen vele. Miért lehet ez? És mi ilyenkor részemről a helyes hozzáállás?

Próbáltam beszélgetni vele erről, voltam szigorú is vele, de semmi nem használt. Engem pedig bánt és feszélyez a kettejük közt lévő feszültség. Mindezek megválaszolásához tudnia kell, hogy a párommal meglehetősen szeretettelen kapcsolatban élünk. Jelenleg nem feszült a viszonyunk, békében megvagyunk egymással, de bizony voltunk válás közelben is, nem is olyan régen, most pedig kedves ismerősökként élünk egy fedél alatt. A gyerekeinkkel azonban mindketten szeretetteljesek vagyunk, és sokat foglalkozunk velünk. Közös programjaink viszont már nincsenek, és nagyon keveset beszélünk egymással. Mindamellett hangsúlyozom, hogy nincs most feszültség kettőnk közt. Várom kérdéseit és tanácsait!”

Vekerdy: a gyermek érzi a feszültséget

Ami az első kérdéskört illeti: Más körülmények között a “vad zokogás” általában addig tart, amíg a szülők eltűnnek a látó- (és halló-) távolságból. Ilyenkor a vad zokogás nekik szól, és ha végre elmennek, hosszúra nyújtott búcsúzkodások és vigasztalások nélkül, a zokogásrohamot mintha elvágták volna, a gyerek nyugodtan játszani és beszélgetni kezd azzal, akivel ott maradt, ha egyébként jó vagy legalábbis nem rossz a vele való kapcsolata, és már ismeri, megszokta. Az esetek persze nagyon individuálisak, hogy igazán miről van szó, azt mindig csak “testközelből” lehet megérezni és kitalálni. Itt például nyilvánvalóan arról van szó, hogyha a gyerek “tudatosan” nem is tudja mindazt magukról, amit a levele végén ír, de a helyzetet akkor is átéli és átérzi, ha nem voltak előtte nyílt veszekedések, vagy másfajta megnyilvánulások (például átmeneti elköltözések).

Ez az “együttes különélés” mindenképpen bizonytalanságot kelt benne, és éppen ez a bizonytalanság keltette szorongás az, ami fokozódik, ha valamelyikük “elmegy” – a gyermeki fantáziában ilyenkor nagyon könnyen kapcsolódik az “eltűnéshez” a “soha többet nem jön vissza” képzete. (Vagy azt is mondhatnám, hogy “nincs idő” ebben a kisgyermeki fantáziában és egy ilyen elmenés mindig “végleges”…)

Ami pedig a “helyes reakciót” – vagy legalábbis a szülői próbálkozást – illeti: bármilyen furcsán hangzik, valamilyen formában nyílttá kellene tenni a maguk közt fennálló problémát, amit a gyerek úgyis átérez, de nem tudja, hogy furcsa érzései mire vonatkoznak.

“Tudod, apa meg én mostanában nem tudunk igazán jól együtt beszélgetni. Csak titeket szeretünk mind a ketten egyformán…” – ilyen és hasonló mondatokat kellene mondanunk, beszélni vele a dologról akkor is, ha “nem érti”. A vad zokogást pedig csak babusgatva lehet nyugtatni, miközben duruzsolva mondogatjuk, hogy “apa visszajön, addig is itt hagyja nálad az óráját” (vagy akármi mást) és hozzátehetjük: “Akkor te már aludni fogsz!”. (Vagy ilyenkor házon kívül alszik az eltávozott fél? Akkor azt kell mondani!)

A féltékenység teljesen normális, és nemcsak most, hanem – hát igen, az egész gyerekkoron át. Akkor is, ha ahogy a gyerekek nőnek, a külvilággal sok szálon kapcsolatba lépnek, csökken ez az összezárt megfigyelés és az ebből fakadó mérlegelés: ő nem kapott-e többet az anyából, az anyai szeretetből? Természetesnek kell tekintenünk, hogy ha az egyik gyereket csiklandozom, és nevet, a másik is ugyanazt a csiklandozást akarja (sőt, éppenséggel “ugyanott”, “ugyanúgy”).

Természetesen helyes mindaz, amit leírt, de én még külön is hangsúlyoznám a fokozott, akár életkorának már nem is megfelelő gyengédség (ölbe vétel, ringatás, duruzsolás stb.) fontosságát, és azt, hogy külön neki is jusson magából úgy és olyankor, amikor a kistestvére nincs ott, amikor őrá más vigyáz.

Amikor már mind a két gyerek óvodás, majd iskolás, ezek a jelenségek csökkennek, időnként mégis robbanásszerűen törnek ki. Sokszor elmondtuk: a legrosszabb, amit majd tehetünk, hogy “igazságot teszünk” a veszekedő gyerekek között. Nem. Intézzék el ők egymás közt! S ha lehet, egy idő után legyen “külön szobájuk”, ha még oly kicsi leválasztott kamrácska is… A kamaszkor oldódást hozhat, és fontos, hogy a testvérek addig is ne csak veszekedjenek, féltékenykedjenek, hanem (főleg, ha mi éppen nem látjuk) jól tudjanak együtt játszani is. Tudnunk kell: egymás iránti érzésük eleve ambivalens – kétértékű, kettős -, a vonzódás és a szeretet oldala akkor tud megerősödni, ha mi ezt semmiképpen nem erőltetjük!

Ami pedig a nagypapát illeti: nehéz ezt a távolból “kitalálni”. De ilyenfajta kérdések merülnek fel: a maga szülei elváltak? A nagypapa külön él a nagymamától? Netán van új élettársa? Ilyenkor elképzelhető volna, hogy lánya a saját apjával kapcsolatos szorongásait, bizonytalanságérzését viszi át a nagypapára, anélkül, hogy tudna róla. Nem hiszem, hogy az ilyesmiről sikeresen lehet beszélgetni, a szigor pedig biztos, hogy nem használ (inkább árt; nincsen parancsolt szeretet!).

A nagypapának csak azt lehetne tanácsolni, hogy ne is igyekezzen a lánya “kegyeibe férkőzni”, ne alkalmazza azt a tudását, hogy “remekül ért a gyerekek nyelvén”. Ne próbálja az unokáját szóra bírni, ne biztatgassa, erőltesse, hogy megfogja a kezét. A nyitott, jóakaratú közöny ilyenkor a legjobb álláspont, amelyik készen áll arra, hogy szóba álljon, ha megszólítják.

Amikor az előbb azt mondtam, hogy az ilyesmiről ritkán lehet sikeresen beszélgetni, akkor persze nem arra gondoltam, hogy ez legyen valamiféle tabu, ami semmiképpen nem kerülhet szóba. Inkább arra, hogy a beszélgetésünk semmiképpen nem viselheti magán a rábeszélés jelleget, és hogy a legszerencsésebb az volna, ha mi magunkban is fel tudnánk adni feszült várakozásunkat, hogy “na, mikor lesz már kedvesebb a gyerek”…

Viszont azt, hogy engem bánt ez a dolog, ezt megmondhatom; egyszerű tárgyilagos közlésként, amelyik rólam szól, az én hangulatomról, és nem az a célom vele, hogy a gyereket érzelmileg zsaroljam és más magatartásra bírjam, hanem csak az, hogy tudomására hozzam, hogy én hogy vagyok ezzel a dologgal. Ez hasznos lehet. Sőt: ez kiindulópontja lehet egy későbbi beszélgetésnek is, ami idővel oldhat valamicskét a helyzeten, főleg, ha ezt nem siettetjük. De abban majdnem biztos vagyok, hogy a maguk kettejük (a szülők) kapcsolatának ebben a viszonyban is szerepe van. Ennek a nyílttá tétele a gyerekek előtt a nagyapához fűződő kapcsolaton is segíthet, idővel.

A cikk forrása: Vekerdy Tamás: A szülő kérdez, a pszichológus válaszol 2. c. könyve.

Kapcsolódó cikkeink gyereknevelés témában: